Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 6. (Kaposvár, 1975)
8. Erdősi Ferenc: Somogy megye építőanyag-iparának fejlődése és szerkezeti átalakulása a XIX. század végétől napjainkig
legű (pl. élelmiszeripari) iparágazatokkal kapcsolatban. A teljesség kedvéért a 6. ábrán és a 4-5. táblázatban szemléltetjük az egyes gyárakra vonatkozó, a különféle forrásokból 16 származó fő adatokat. Somogy téglaiparának sajátosságai igazán akkor válnak kifejezővé, ha jellemzőit tágabb környezetének, a Dél-Dunántúlnak hasonló értékeivel vetjük egybe. Az üzemi koncentráció a téglaiparban a többi iparághoz képest az egész régióban igen alacsony volt. 1900-ban pl. egy-egy üzemben átlagosan mindössze 2-4 főt, de még 10 év múlva, 1910-ben is csak átlag 3-5 főt foglalkoztattak a téli félévben. Ugyan a 20 főnél többet foglalkoztató üzemek száma növekedett, de a járási székhelyek és néhány nagyobb község megszaporodó építkezéseivel több lett a vidéki kisüzem is. Az egész dél-dunántúli régió téglaipara az országos átlag alatti ütemben fejlődött. Ezen belül viszont aránylag a leggyorsabban növekedett a termelés Somogy megyében, ahol 1900-1910 között megkétszereződött a vállalatok és a foglalkoztatott személyek száma. A téglaipar fejlettségének területi különbségei a lakóépületek minőségére is kihatottak. Pl. 1900-1910 között a kő- és téglafalu épületek száma a következő mértékben szaporodott: Baranyában 1256, Somogyban 4114, Tolnában 848, Zalában 5095, Pécs 605-el. 1 ' Tehát a Dél-Dunántúl általános fejlődési problémáit jól visszatükröző településhálózati jellegzetességek (csak 3 viszonylag jelentős és fejlődőképes város volt e területen) már elég korán kifejezésre jutnak a téglaipar regionális fejlődésében is. Valódi téglaipari centrumoknak, vagyis olyan helyeknek, ahol több téglaégető is működött és a termelt tégla mennyisége kimelkedő, mindössze Pécs, Kaposvár, bizonyos mértékig Nagykanizsa minősíthető, mindhárom centrum elsősorban a helyi szükséglet kielégítésére termelt. d) A két világháború közötti időszak Az 1920-as, de főként az 1930-as években az építkezések fő színterévé a Balaton-parti üdülőhelyek léptek elő. (Kaposvár fejlődése lelassult, a járási székhelyeken is kevesebb középületet emeltek, mint a múlt század végén és századunk elején.) Csakhogy a termelőhelyeket nem lehetett áttelepíteni a nagyobb építkezések közelébe, hiszen a téglaipar természetéből adódik az erős helyhez kötöttség. Mivel a Balaton partja a Kaposvár j környéki téglagyáraknak jelentős piacterületévé lépett elő, meghosszabbodott a tégla szállítási útvonala. Űj jelenség a tégla felhasználásában, hogy a falvakban az új lakóházak építéséhez, a régiek bővítéséhez ekkor a vályog rovására már jóval több téglát igényeltek, mint a századfordulón. A téglakereslet területi szerkezetét tehát új vonások jellemzik, mert az üdülőhely-alrégió jelentőségének növekedésével egyidejűleg a falvak által támasztott kereslettel egyenletesebbé is vált a tégla iránti igény. Ehhez annyiban igazodott a téglaipar regionális struktúrája, hogy építettek néhány apró (1-10 főt foglalkoztató) üzemet többnyire olyan vidékeken, ahol a vasút messzesége miatt korábban nem folyt téglaégetés. E kisüzemekből fogatokkal szállították el a téglát a környező falvak építkezéseihez. Tulaj donviszonyok Téglaiparunk felszabadulás előtti tulajdonviszonyainak felmérésére az 1930-as évekből állnak rendelkezésre bővebb források. Bár a téglaégetők gyár mivoltának elbírálásánál önmagában nem mérvadó sem a berendezés technikai
