Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 5. (Kaposvár, 1974)

Szili Ferenc: Az 1905-1906. évi kormányzati válság hatása és következménye Somogyban

tében a tisztviselői kar már korántsem volt olyan lelkes híve az „alkományvédelmi" harcnak, mint a mozgalom kezdetén. Nagyon is tudatában voltak annak, hogy az 50-es „alkotmányvédő" bizottság, valamint a törvényhatósági bizottság földbirtokos tagjai minden különösebb kockázat nélkül vállalták az ellenállást. A vármegyei „jóléti bizottság" jelentése sem nyugtatta meg őket, miszerint: „Hosszú küzdelem, kimondhatatlan nyomor és szenvedés előtt állunk, melyet csak önzetlen kitartással győzhetünk le."

31 A választott tisztviselők fizetését tudták csak előlegezni 1906. március i-től, az „alkotmányvédelmi" pénzalapból. A rendelkezésre álló összeg is csupán csak 6 hónapig lett volna elegendő, hiszen a gyűjtés eredményeként aláírt 159372 korona 32 fillérből is csupán 128 500 korona 12 fillért fizettek be.

32 A pénzügyminiszter 1906. január 2-án közölte a Kaposvári Pénzügyigazgatósággal, hogy több község állami javadalmazását betiltotta. Ez a rendelet elgondolkodtatta a községi képviselőtestületeket, akik az ellentmondó rendeletek hínárjában már amúgy is kellemetlenül érezték magukat. Különösen amiatt elégedetlenkedtek, hogy a főszolgabírák a felelősségre vonás alól kibújva, a képviselőtestületekre és a falu vezetőire hárították az adómegtagadás tényét. A fentiek igazolására idézzük a lengyeltóti főszolgabíró Gabsovits Károlynak írt javaslatát. „Egyidejűleg tisztelettel kérdezem nem volna-e célravezető, a körjegyzőket kitanítani, hogy olyan értelmű jelentést tegyenek a pénzügyi igazgatósághoz, amelyben kifejezésre jut, hogy ők hajlandók beszállítani az önként befizetett adókat, de mivel a községbírák, mint pénztárnokok erre nem hajlandók, ezeknek ellenállásával szemben nem járhatnak el sikerrel."

33 A koalíció bizonytalansága és a törvényhatósági bizottság következetlen magatartása, a közhangulatban is érződött, egyre többen figyeltek fel arra, hogy az agrárius érdekeket szolgáló „nemzeti ellenállás" súlypontja mindig lejjebb kerülve, végülis teljes súlyával a tisztviselőkre és a községi képviselőtestületekre nehezedett. így az „alkotmányvédelmi" harc meglehetősen szűk társadalmi bázisa mégjobban összezsugorodott, és egyre többen sürgették és követelték a megegyezést. Ezt a hangulatot tükrözték az alábbi sorok is a „Somogyvármegyé"-ben: „Jöjjön a béke, jöjjön legelsősorban azért, hogy a dolgozó magyarság érdekei szabadon törhessék meg a maguk útját".

34 Az 1906. február 5-i közgyűlésen a törvényhatósági bizottság már nem volt egységes, a többség már ésszerűtlennek tartotta a további ellenállást, de az 50-es „alkotmányvédő bizottság még továbbra is az eddig hozott határozatok támogatása mellett érvelt. Ennek ellenére az állandó választmány azt javasolta, hogy a béketárgyalásokra való tekintettel vegyék le napirendről a belügyminiszteri leirat megvitatását. Nyilvánvalóan nem akarták tovább feszíteni a húrt és a kompromisszumos megoldást keresték. A háttérben Tallián Gyula főispán tevékenysége érződik, aki személyi kapcsolatai révén a törvényhatósági bizottság tagjait igyekezett meggyőzni arról, hogy a koalíció vezéreinek napokon belül sikerült a békét létrehozniuk, miután báró Tallián Dénes 1906. február 4-én az alábbi táviratot küldte Pestről a főispánnak: „Bízom Istenben, hogy Andrássy most megcsinálja a békét, indítványozom halasszátok el a határozathozatalt a jövő hétre, addig bizonyára tisztázva lesz a helyzet egyik vagy másik irányban".

33