Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)
Tóth Tibor: Az úrbéri viszonyok megszüntetése a mernyei uradalomban
A dobszai kerületet illető megegyezésekkel egyidejűleg megállapodás született a homokiakkal is a határ rendezését és elkülönítését illetően. Bár ez az egyezség is az oktroj szellemében fogant - hasonlóan az előbbiekhez - és az eljárás is azonos volt, a homokiak mégis jobban jártak Dobsza környéki társaiknál: a telkenkénti legelőrészesedést 16, az erdőrészesedést 4 holdban határozta meg az 1851. szept. 23-i megállapodás. Amíg azonban a Dobsza vidékiek eseteben a károsult falvak 1856 után hiába keresték a jogorvoslás módozatát, az uradalom sokkal nagyobb siker reményében foghatott az elhamarkodottnak, túlzottan engedékenynek ítélt homoki megegyezés megváltoztatásához. A földesuraság 1857. febr. 17-én kelt keresetlevelében 01 a legelőrészesedésnek 8 holdra csökkentését, az erdőhasználat megszüntetését és végül új tagosítást kért. Hiába volt a falu szóbeli és tettleges tiltakozása is - ez utóbbival még inkább érveket szolgáltattak az uradalomnak, amely amúgy is gyakran hivatkozott a paraszti anarchia rémére, ha a közigazgatás magatartását elnézőnek ítélte - az uradalom által indított per végül is, minden fellebbviteli fórumot Bécsig megjárva, a parasztoktól 4 hold legelőt lecsípett telkenként, az új tagosítás elrendelésével pedig mód nyílott arra, hogy az uradalom a határ leghasználhatóbb részén telepedhessen meg. A homoki megegyezés peres felülvizsgálata azon túl, hogy nagyon határozottan jelezte a birtokrendezési ügyekben érintett felek eltérő lehetőségeit, átvezetett a földesúr és a parasztok közti elszámolás végső stádiumába, az 1856 után megindított perek időszakába. A jobbágyi földbirtoklás alakulását végső soron meghatározó peres eljárások a már hivatkozott szakirodalmat tekintve szinte közismertnek mondhatók, az egykori jogszabályi rendezés - gondolunk itt elsősorban az 1853. március 2-i pátensre - olyan paragrafus erdővel határolta körül az itt felmerülhető vitás kérdéseket, hogy az az eljárások szabályos alakiságát feltétlenül garantálta. Még akkor is így volt ez, ha - mint láttuk - az azonos állásról induló dobszai és homoki rektifikációk végül is eltérő eredményekkel zárultak. A meginduló perek folyamán az uradalom, a már jól bevált gyakorlatot követve, ismét csak a telekhányadok meghatározásával indította keresetleveleit, és ezen az alapon általában jogot formált minden telki tartozékon felüli jobbágyi használatú földre. Míg azonban ezeknek a földeknek a kérdése egy évtizeddel korábban uradalomszerte éles viták forrása lehetett és volt is, az 50-es évek második felére már csak egy-két helyen lángolt fel e kérdés körül a harc. Mindez annak a következménye volt - mint láttuk is -, hogy az 1853-as évet megelőzően néhány olyan megegyezést sikerült az uradalomnak tető alá hozni, amelyek már eleve kizárták a telkenkívüliséggel kapcsolatos további viták egy részét. Az uradalomszerte összeírt 1.716,59 hold maradványból pl. a három Dobsza környéki falu megegyezése 1.086,37 holdat minden további nélkül a volt földesúrnak juttatott. A fennmaradó 630,22 holdnak a jogállása viszont annyira nyilvánvaló volt, hogy - bár az uradalom minden esetben kérte ezek visszaítélését - az ez ügyben született elutasító ítéleteket az uradalom soha nem is fellebbezte. Az irtások ügyének a rendezése kapcsán is nagy előrelépést jelentett az uradalom számára az, hogy a dörgicsei kerület jobbágyaitól még a 40-es évek elején elnyerhette a valóban vitatható jogállású 623 7/8 hold irtást, a II. sz. táblában feltüntetett 249,12 hold föld hovatartozása viszont azért nem lehetett vitás, mivel e földek termővé tétele már 1841-48 közé esett.
