Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)
Tóth Tibor: Az úrbéri viszonyok megszüntetése a mernyei uradalomban
uradalom érdekeit, mint a védelemmel megbízott Kosty Vince* ügyvéd".. Vé'giíl' is 1840. június 2-án a további vitákat eldöntendő, a Helytartótanács vdlágosair. kö-1zölte, a földesúr a jobbágyi illetékességen túl egyéb területek átengedésérc csak. akkor kötelezhető, ha erre a perben ígéretet tett.-'" így jutott hozzá az uradáiómi a 623 7/8 hold irtáshoz, a korábban jobbágykézben lévő földeknek íTra-jdncrm a feléhez. À megszerzett területek még 1846-ig jobbágykézben maradtak, ekkor azonban a sági-pusztai majorság kialakításánál elvették a földeket, mindössze 38 holdat visszahagyva ajándékként, minden szolgáltatás nélkül. Az már az- ügy epilógusához tartozik, hogy az irtásföldek kijelölése - természetszerűen at határ legjobb részén - illetve az irtásbérek felvétele még karhatalmi segédlettel! sem ment könnyen, illetve az irtásbért csak három gazda vette volna fel, tőlük azonban az uradalom kerületi tisztje, korábbi tartozásaik címén elkobozta; a töjhbtck járandósága pedig végül is a vármegyei adószedőhöz került. Azzal, hogy az uradalom - ha üggyel-bajjal is - rendezni tudta a dörgicsei irtások kérdését, egyelőre uradalomszerte sikerült az irtások ügyét rendezni, ilyen jogvita ismét majd csak a jobbágyfelszabadítás után fordült elő, az ekkor még periférikus jelentőségű Várongon, de itt már súlyos összecsapásokkal kísérten. A majorsági üzemek viszonylagos rendezettsége, az egyes üzemek adott felszereltsége, az elsősorban állattenyésztés felé irányultság Somogyban, - ahogy arra céloztunk is - inkább a legelőrendezés kérdését sürgette. (Jellemző, hogy a dörgicsei perben a legelők elkülönítése szóba sem került.) Pedig hát e kerületekben is akadt volna más tennivaló. Dobszán és Pettenden a cenzuális és a maradványnak hitt földek évenkénti cserélgetése, ill. a jobb gazdák előnyhöz juttatása^ a gyengébbek rovására tartotta izgalomban a falut. Göllében a jobbágyi és az~ urasági legelők voltak állandó viták forrásai, a mihamarabbi tagosítást is sürgetve. Homokon és Fonóban már egy évtizede jelentett egyre súlyosbodó problémát az erdőélés fokozatos szűkítése.1 ' Hogy perek mégsem, vagy viszonylag kevés esetben indultak, arra már fentebb utaltunk, és megpróbáltunk rá magyarázatot is találni. Az ott elmondottakat azonban, egy meggondolással még kiegészíthetjük. Amikor a nagydobszai jobbágyok legelőjük elfoglalását panaszolva a vármegyétől kértek védelmet, és ott a peres útra utasították őket, a válaszukban teljes nyíltsággal mutattak rá kiszolgáltatottságukra, mondván: ,,Földes Urunkkal sok sérelmeink mellett sem perelhetünk szegénységünk miatt, midőn ő a* tőlünk elfoglalt földek hasznaiból pert állhat."-' így történhetett, hogy viszonylag rövid idő leforgása alatt módja volt az uradalomnak szinte minden falujával megegyezésesen rendezni a legelőkérdést, lezárt, vagy megszakadt perre csak Taszáron, Homokon, Fonóban és Várongon került sor, azokban a falvakban, ahol az 1848 utáni végső elszámolás idején is csak a kivezényelt lovasság tudta a parasztok akaratát megtörni. A létrejött egyezségek, melyről a gölleiek 1862-cs felségfolyamodványukban jellemző módon azt írták, hogy ,,csak pandúrok közreműködése által létrejött egyezségek voltak" 28 , egyik alapvető jellemzője a jobbágyi területek csökkentése, a másik pedig a jobbágy-földesúr viszony további bonyolítása volt. Ez utóbbit az eredményezte, hogy az elkülönözött jobbágyi legelőket szinte minden esetben fás, ligetes helyeken adták ki, fenntartva a földesúr jogát az állófákra és azok gyümölcsére. Ez pedig a gubacs- és a makkszedési időre a jobbágyi erdő tilosolását jelentette. Ugyanekkor - hivatkozva az elkülönülés lezáródására - a job-
