Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 4. (Kaposvár, 1973)

Bendefy László: A juti gátak és a Balaton török-kori magas vízállása

Az újpleisztocén időszak beköszöntével hazánk éghajlata periglaciális jellegűvé, vagyis a mai tundrás területek éghajlatához hasonlóvá vált. Ennek következtében a tó vízzel borított szabad felszíne megkisebbedett. Ennek ellenére ez időszaknak 20-30, esetleg 100-150 cm átlagos vastagságú, számos tavi és kevesebb édesvízi csigát tartalmazó üledékei - Szilárd J. szerint - még mindig egységesen 112-114 m A. f. magasságban helyezkednek el. A Balaton térségében a würm végén újabb süllyedési periódus vette kezdetét. Ennek következtében a tó lefolyását biztosító süllyedékek a tó fenékszintjéhez viszonyítva magasabbra kerültek. Az ily módon lefolyástalanná vált medencében - a posztglaciális kori csapadékos éghajlat hatására - a befolyó víz mennyisége felszaporodott és magas vízállású tó keletkezett. „Bár e tó vízszintje nem érte el a korábbi legmagasabb vízállás szintjét, írja Szilárd (1967, p. 62), nem sokkal maradt mögötte, és a tó mélyebb is lehetett. A magas (110-111 m-es) vízállások idején a tó tekintélyes méretű abráziós (partpusztító) tevékenységet fejtett ki. Alámosta a würmkori lcjtőüledékkel fedett déli lejtő peremét, és azt helyenként több száz méterrel délebbre szorította." Ekkoriban alakult ki a Balatonnak ősi, a mainál lényegesen magasabb, de egyáltalában nem állandó jellegű vízállása. A tó ismételten benyomult az ÉÉNy-DDK-i irányú völgyekbe, a tölcsérszerű öblözetekbe, és azokban több száz méteren át.követhető abráziós teraszokat alakított ki. A berkek túrzásokkal elzárt öblözetei ebben az időszakban töltődtek fel tőzeges-kotus, lápi agyagos üledékekkel. Volt olyan időszak is, így a meleg és száraz mogyorófázis idejében, amikor a tó csaknem teljesen kiszáradt. Helyét vizenyős, tőzegmocsaras lápok foglalták el. Erről a mai tófenék alatt fúrásokkal feltárt tőzegrétegek tanúskodnak. A tó partvidékén talált régészeti leletek tengerszint feletti magasságai alapján kimutattam, hogy a Balaton természetes hidrológiai egyensúlyának a késői rézkortól, kb. a honfoglalás koráig nem a mai, hanem egy 106,5-107,5 m A. f. között változó vízállás felelt meg (Bendefy, 1969.). A történelmi időkben is bekövetkezhettek (és be is következtek) olyan mértékű vízszintingadozások, hangsúlyozza Marosi, amelyek 1-2 méterrel is módosították a fenti vízszintet. A víznívó szélső értékben tehát kb. 105 és 108,5 m között változott. 108-109 méteres vízállás könnyen létre jöhetett, mert a D-i partvonallal párhuzamos dombvonulat még Siófok környékén is, (a várostól D-re) 113-118 m magas. Galerius római mérnökei - császári parancsra - egy aszályos periódusban fogtak hozzá a Balaton (akkori nevén : Pelso) lecsapolásához. Ez a művelet 292293 táján történt, és a légiók utászalakulatai által ásott csatorna és zsilip segítségével a tó szintjét kb. 104 m A. f. szintre szállították alá. A népvándorlás korában azonban ez a csatorna és zsilip tönkrement, és a régi, 106,5 m körüli, természetes vízszint helyreállt. A XIII. században beköszöntött és kisebb-nagyobb megszakításokkal a XVIII. sz. elejéig tartott csapadékosabb éghajlat a tó vízszintjét olyannyira megemelte, hogy már Lázár deák 1514. évben készült térképe (Bendefy, 1969) Tihanyt szigetként ábrázolja. Ez az ábrázolási mód többszáz térképen végigkíséri Tihanyt az 1660-as évekig. Ugyanezekből a századokból több tucatnyi olyan oklevél ismeretes, amely Tihanyt, Fonyódot és Szigligetet szigetnek mondja. (Ezeket idézett 1969. évi munkámban ismertettem.) E helyütt csupán egyetlen oklevelet veszünk tüzetesebben szemügyre.