Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)
Ladányi Sándor: 1721. évi vallásügyi vizsgálat Somogy vármegyében
státus sérelmét említi, az országgyűlés katolikus többsége nagy zajjal tiltakozik ennek létezése ellen. Rádayt és társait egyenesen lázadás szításával gyanúsítják. Mikor aztán a klérus még több jogot követelt a protestánsok felett, s a földesúri jogot a vallás terén is teljesen vissza akarta állítani, a protestánsok elhatározták, hogy egyenesen a királyhoz fordulnak sérelmeikkel. A válságos események mindinkább előtérbe állítják a protestáns egyház létérdekei védelmezésében Ráday Pál (1677-1733.) bátor, öntudatos és bölcs alakját. Széleskörű műveltsége, alapos jogi tudása, nyelvismerete, megnyerő modora, s mély, biblikus hite teszi alkalmassá e tisztre. Rákóczi oldalán (kancellárja, titkára, diplomatája) szerzett diplomáciai gyakorlatát, tapasztalatait ezután hazája és egyháza javára így kamatoztathatja. Az 1712-1715-1 országgyűlésen ott áll a nagyon megapadt protestáns követek élén. Ö irányítja a protestánsok akcióit, ő fogalmazza a beadványokat, ő megy a király elé audienciára. Ö készíti el 1712-ben a protestánsok emlékiratát, melyben igen bölcsen a bécsi és linci béke határozatait összhangba igyekszik hozni az 1681. évi 26. törvénycikk rendelkezéseivel. Tehát elutasítja azokat a helytelen végzéseket és rendeleteket, amelyeket a soproni országgyűlés óta hoztak és megmaradt a református és evangélikus vallás bevett (religio recepta) jellege, egyenlősége és teljes jogú gyakorlata mellett (templomok használata, önálló bíráskodás, hivatalviselés, letelepülés, iparfolytatás, stb.). Vele szemben a katolikusok ragaszkodtak korábbi álláspontjukhoz, s a protestantizmust csak a „jó békesség kedvéért még megtűrt” (propter bonum pacis adhuc tolerata) vallásnak tartják és kérik egyházuk régi hatalmának visszaállítását. - A király válasza hosszan várat magára, csak 1714-ben jön meg, s a királyi leirat a klérus felterjesztése alapján ítél, szinte szószerint visszaadva azt, többek között szemére veti a protestánsoknak - leplezetlenül megmutatva ezzel a klérus fő fájdalmát, - hogy ,,a plébánusok jövedelmeit megcsonkítják. . . s így az Isten egyházát megcsalják (taliter ecclesias Dei defraudari!)”. Erre utalnak a vizsgálati jegyzőkönyvek beneficiumokra vonatkozó kérdései is, valamint az a számos feljelentés, melyet a római katolikus plébánosok tettek protestáns prédikátorok, világi személyek vagy községek ellen azért, mert nekik stólát nem fizetnek. Az országgyűlésen a pártok nem tudnak megegyezni, végül a vitát a rendek felkérésére a király dönti el, s az ő állásfoglalását az országgyűlés is magáévá teszi az 1715. évi 30. törvénycikkben. E szerint a vallás dolgában megújítják az 1681. évi 25. és 26. s az 1687. évi 21. törvénycikkeket. Az 1. §-ban az országgyűlés a protestánsok és római katolikusok közt való súrlódások, a mindkét részről elkövetett visszaélések és törvényellenes cselekmények megvizsgálására egy katolikusokból és protestánsokból álló vegyes bizottságot nevezett ki. A 2. §. pedig kimondja, hogy ezen „határozat ellen, ha valaki az ágostai vagy helvét hitvallású magánfelek közül, személyesen vagy vallásában magát sértve érezné, az ilyen sérelem alkalmából, saját, de nem a közönség nevében, orvoslásért csak ő királyi felségéhez folyamodhassák. ” Az új törvény tehát kiveszi a vallásügy tárgyalását az országgyűlés hatásköréből, s ebben az 1604. évi 22. törvénycikk később, az országgyűlés hozzájárulása nélkül betoldott 9. §-ára emlékeztet, melyet aztán az 1606. évi bécsi békekötés i. cikkelye el is törölt. De azzal, hogy megismétli a soproni és pozsonyi országgyűléseknek a csonka vallászabadságra vonatkozó végzéseit, s - ha megszorításokkal is; mindenki csak saját nevében tehet panaszt, a közösség, egyház, 96
