Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 3. (Kaposvár, 1972)
Tóth Tibor: A szarvasmarha fajtaváltás Somogyban a századfordulón
hatatlanságára. Hiába állapította meg 1894-ben, hogy ,,a megye néhány területén a nyugati marha nagy mérvben el van terjedve, sok helyen számaránya a magyar fajta fölött van,”7 a díjazásokkal, a kedvezményes tenyészállat-kiállításokkal az egyesület változatlanul a magyar szürke népies tartását igyekezett elősegíteni.8 Tudomásul véve a legelőterületek csökkenését, saját költségen olyan mű elkészíttetését tervezte az egyesület, „mely a birtoktestek nagysága, a talaj és éghajlati viszonyok figyelemben tartásával, igazítást és szakszerű tanácsot adna, hogy a háromnyomásos rendszer fenntartásával miként kellene gazdálkodni.”9 A te- nyészirány feltétlen fenntartásához, sőt továbberősítéséhez annyira ragaszkodott az egyesület, hogy 1894-ben már nemcsak kizárólagosan magyar szürke bikadíjazást rendezett Marcaliban, hanem az alkalmat még tenyésztehén- és üszőbemutatóval is egybekötötték.10 E merev álláspont mögött kétségtelenül az uradalmak számára kedvező és olcsó tinó- és ökörkínálat helyi biztosításának a szándéka munkált elsősorban. A lényeges azonban feltétlenül az volt, hogy az ország más helyeihez hasonlóan Somogybán is létrejött - mégpedig spontánul - a népies színestenyésztés bázisa.11 A megye marhatenyésztésének első, átfogó értékelését Gaál Gyula adta meg az 1890-es évre vonatkozó előadói jelentésében.12Ebben nagyon súlyos szemrehányásokkal illette az egyesületet érdektelensége, sőt gátló tevékenysége miatt, a létrejött fejlődést szinte kontraindikált folyamatként értékelte. Rámutatott a népies tenyésztés súlyos hiányosságaira, a köztenyésztésben használt apaállatok rossz minőségére, az apaállatvizsgáló bizottságok szakszerűtlen, felületes működésére. Utalt rá, hogy a korábbi tenyészkerületbe osztás miatt a kisgazdák megváltozott állatállományuk és érdeklődésük ellenére is csak magyar szürke bikákhoz juthattak hozzá, egészen gyanús eredetű és kétes értékű színes apaállatok használatára kényszerülve ezzel. Valamelyes javulást ugyan eredményezett - mint megállapítja - a nagygazdaságokban található telivér apaállatok használata, de az egységes tenyésztési célt ily módon kizártnak tartotta elérni. Javaslatai, melyek a megye belső tenyészkörzeteinek az adottságokhoz simuló elhatárolását sürgették, még meghallgatást sem találtak, s mint írja: „egyáltalán a szarvasmarha-tenyésztés megyei gazdasági egyletünknek mostohagyermeke.” Végül kérte a Földművelésügyi Minisztériumot, hogy a tenyészállat-juttatások lebonyolításával, mellőzve az egyesületet, őt bízzák meg a megyében. A fentinél kedvezőbb képet rajzolt Gaál a közép- és a nagybirtokok szarvasmarha-tenyésztéséről. Bár a tenyészirány - megállapítása szerint - túlnyomóan még magyar szürke volt e birtokon is, a nagyszámú import következtében azonban egyre nagyobb jelentőséghez jutottak a nyugati fajták, amelyek között érdekes módon nem a szimentáli volt ekkor még a domináns. Jelentésében kiemelte - és ez számunkra a későbbiekben is nagyon lényeges lesz - Márffy Emil borzderes, szimentáli és magyar szürke tenyészeteit. A kép tehát ugyanaz, amit már másutt és mások is rögzítettek: a nagybirtok a fajtaváltás első időszakában ténylegesen megelőzte a kisbirtokot.13 Az előny kétségtelenül a nagybirtokok által megvalósított telivérimport révén teremtődött meg, ha megteremtődött. Alaposan szemlélve azonban a kérdést, aligha puszta előnyről van szó, hanem annál inkább valamilyen másféleséget tudunk felfedezni. Az átlagos népies tartás - ez köztudott - kisüzemi jellegénél fogva a hármas hasznosítás jegyében alakította ki a tenyészcélját és a vonatkozó hírlapi megjegyzéseknek - ha másban nem is -, de a népies tenyésztés - telivértartás - szembenállásra vonatkozóan igazuk volt.14
