Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 1. (Kaposvár, 1970)
Györffy György: Koppány lázadása
egészítette ezeket önálló hozzátoldásokkal (mo körül). A nagyobb legendát a Pannonhalmáról szóló részben két helyen bővítette. Szent Márton „fundusát” úgy értelmezte, hogy a Pannóniában lakó Márton itt választott imádkozó helyet magának (ubi sanctus Martinus, dum in Pannonia degeret, orationis sibi locum assignaverat), a dézsmákról szólván pedig hozzáfűzte, hogy István oly szigorúan állapította meg a tizedet, hogy tiz gyermek után egyet Szent Márton egyházának kellett adni (tam stricte decimas dari, ut si cui decem liberos habere contingeret, deciman prolem Sancti Martini cenobio daret).11. Míg az első kiegészítéssel Magyarországon kialakult hiedelmet foglalt írásba, hiszen Szent Márton Sulpicius Severus legendája szerint Sabarie, Pannoniorum oppido,1'' azaz a mai Szombathelyen született, addig a gyermektizedről a krónika hatása alatt írt. Erre mutat az egyező decimae liberorum és cenobium Sancti Martini szóhasználat, de erre mutat Hartvik püspök munkamódszere is. Kihüvelyezte az írott forrásokat s így alig képzelhető, hogy a nem sokkal műve előtt elkészült magyar krónikát át ne tanulmányozta volna.25 A pannonhalmi tizedproblémával összefüggő Koppány-kérdés a XII. század közepe után került újabb megfogalmazásra, ezúttal nem legendában, vagy krónikában, hanem oklevélben: a pannonhalmi apátság hamis alapítólevelében. Az looi. évszámot viselő pannonhalmi alapítólevélről a forráskritikai kutatás kimutatta, hogy ez interpolált hű rajza az 1002-ben kiállított hiteles alapító- levélnek és főleg abban a részben történt interpoláció, ahol a többesszámban fogalmazott oklevél egyesszámot használ, e részben pedig a somogyi lázadásról és a dézsmáknak az apátságnak való adásáról van szó.26 A bencés interpolátor a nagy legenda szavaival vezeti be elbeszélését, mondván, hogy a király az utódoknak emlékezetül kívánja adni azt a segítséget amelyet „gyermekkorában” Szent Márton érdeméből nyert (suffragium, quod per merita beati Martini in pueritia mea expertus sum), de azt követően a krónika ide vonatkozó gondolatát építi tovább, amikor elmeséli, hogy hogyan tett a király fogadalmat Szent Mártonnak, majd a fogadalmat betöltve a somogyi dézsmát a monostornak adta (votum vovi sancto Martino, quod si de hostibus interioribus et exterioribus eius meritis victor existerem sufpranominatus comitatus] decimationem . . . abbati . . . subiugarem. TDumque post cogitatum victoria potirer . . . complere studui . . J.27 Itt megjegyzem, hogy az oklevélben a sufpranominatus comitatus] szavak su után következő része kisebb betűkkel, utólag, vakaráson van beírva, s mivel III. Sándor 1175-i bullájában, mely az alapítólevélre hivatkozik, decime. . . „Sumoniensis territorii” áll,28 valószínű, hogy a ránk maradt alapítólevélben is ilyenféle megjelölés állt eredetileg a supranominatus comitatus helyén.29 A krónikából vezethető le értelmileg, de nem megfogalmazásban, a német lovagok szerepének az a túlhangsúlyozása, amit az alapítólevélben olvashatunk. A krónika lényegében a német Vencelin lovag családjában átörökített hagyományt őriz, és ennek tudható be, hogy a harc magyar résztvevőiről nem emlékezik meg, csak az István oldalán álló németekről: Honiról, Pázmányról és Vencelinről. Ez az egyoldalú információ vezethette tévútra az interpolátort, amikor a csatát úgy állította be, hogy az a németek és magyarok között dúlt (Ingruente namque bellorum tempestate, qua inter Theotonicos et Ungaros seditio maxima excreverat, precipueque cum civilis belli ruina urgerer).1® A belháború megfogalmazásához a kis Gellért legendából merített stiláris elemeket (pl. ea. . . tempestata sedata, maximam seditionem), ahol ezek a pogánylázadás jellemzésére szolgáltak,31 ab9
