Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - Az északi sarkkörön túl

gatás nélkül. A Szahalin szigeteken töltötte le büntetését, 1947-ben szabadult. Közben édesanyja meghalt, csak nagyanyja élt. Eleinte építkezéseken segédmunkásként, majd brigádvezetőként és végül építésvezetőként dolgozott.

Megnősült, egy héttel ezelőtt született a kislányuk. A munkahelyéről hozták be, és közölték vele, száműzik Észak Szibériába. Őt etappal szállítják oda, családja ha akar utána mehet. A száműzetés okát azóta sem tudta meg. Majdnem sírt.- Belő, én már tudom, mit jelent nálunk a száműzetés -mondta szomorúan-, kijelölnek egy helyet a tajgában, és ott kell magunknak hajlékot építeni, ellátásunkról gondoskodni. A biztonsági szervek által meghatározott munkát kell végeznünk. A kijelölt helyet nem hagyhatjuk el, mert az szökésnek számít és börtön jár érte. Hogyan jöjjön ilyen körülmények közé utánam a család? Mi lenne velük ott a borzasztó hidegben?

Próbáltam vigasztalni, majd csak változik valami, de hiába volt minden igyekezetem, bizonyára jobban ismerte a helyzetet.

Egy hét múlva indultunk ismét útnak. Elbúcsúztam Valogykától, többé nem találkoztunk. Alig értem a földszintre, már hallottam is a nevem. -Béla Geor- gijevics, 1929. tíz évre ítéltek, szabadulok 1955-ben, -szajkóztam a szokásos szöveget. -Igyi szuda! Vedd át a kenyeredet és a sós heringet!- szólt az egyik fegyőr parancsa.

Átvettem a három darab sós heringet, a kilós kenyeret és a három deka cukrot. Ez utóbbit a kanalamba tették, rögvest bekaptam. Háromnapos lesz az út, gondoltam a kiosztott élelemből. Hogy a sós halat nem szabad megenni, eddigre alaposan kitapasztaltam. A szomjúságot mindig nehezebb volt elviselni, mint az éhséget. A halakat azonmód odaadtam hát az egyik németnek. Rabszállító gépkocsi vitt le az állomásra, negyvenen mentünk. Harkovig ismét Sztolipin vagonban utaztunk. Itt szintén gyűjtőbe kerültünk. A harmadik napon elemózsia osztáskor megütötte fülemet egy név.- Kockiás! -hangzott oroszosán. Ez Magyar, villant át az anyámon. Jóvágású fiatalember ment az úti fejadagjáért. Megszólítottam, amikor visszaért a helyére. Szóba elegyedtünk.-Kockás Árpád vagyok, civilben tanító, katonáéknál hadapród őrmester, e- gyébként munka megtagadásért öt évre ítéltek. -Mutatkozott be, majd folytat- ta:92