Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés
zänk. A cella ajtaján volt egy kis lyuk, de ki sem lehetett látni rajta, mert a folyosó felől egy félrehúzható kis lemezke elzárta a kilátást. Aztán ételszag csapta meg az orrunkat. Itt a reggeli. Kinyílt a cellajtó és már minden utasítás nélkül behoztuk az odakészített edényeket és a kenyéradagot. Ugyanolyan leves volt a reggeli is, mint a tegnap esti. Elfogyasztottuk, míg meleg volt és vártunk, hogy mi fog történni. A Nap már besütött a kis ablakon keresztül a cellába, amikor kulcszörgés hallatszott, majd retesz csattanása ahogy félretolták. Kinyílt az ajtó. Ez eddig még nem látott rendőr állt az ajtóban és kiszólított bennünket a folyosóra. Felvezettek bennünket a pincesorban lévő cellákból az egyik földszinti szobába. A kihallgató helységbe lépve, az asztal mögött egy főhadnagyi rendfokozatot viselő rendőrtisztet pillantottunk meg. A minket kísérő őr -ugyanúgy, mint tegnap- a hátunk mögött maradt. A főhadnagy egy kis ideig nézegetett bennünket, majd a nevünket kérdezte. Felírta. Aztán azután érdeklődött, hogy hol van az állandó lakhelyünk. Jenővel mindketten Uzsgorodot /Ungvár/ mondtuk. Ekkor a főhadnagy elmondatta velünk, hogy hogyan kerültünk ide. Mikor megmondtam, hogy magyarok vagyunk, a főhadnagy elnevette magát és tört magyarsággal azt mondta, hogy milyen nagy szerencse, részére, hogy ungváriak vagyunk, u- gyanis ő is odavalósi és most végre találkozott földijeivel. Beszélgessünk egy kicsit, hátha van közös ismerős. Abban a pillanatban éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyunk, mert semmit sem tudunk Ungvárról és ha ez a fickó valóban ungvári, vagy csak ismeri a várost, akkor mi már le is buktunk. Úgy is lett, mert egyetlen kérdésére sem tudtunk válaszolni. Olyanokat kérdezett, hogy kinek a szobra áll ezen és ezen a téren, hol, milyen utcában van a pártbizottság épülete, aztán van-e villamos Ungváron. stb. Miután a rövid keresztkérdések után a főhadnagy azonnal látta, hogy eddig hazudtunk és mi soha nem voltunk Ungvár közelében sem, de még mindig türelmesen faggatott bennünket, hogy mondjuk meg az igazat, kik vagyunk, mik vagyunk? Nem akartuk elárulni magunkat, még mindig reménykedve, hogy valami csoda folytán megmenekülünk. A sok meddő kérdésfelelet után a tiszt kezdett megharagudni ránk. Egyre fenvegetőzőbb hangot használt, de mivel így sem jutott eredményre, visszakísértetett bennünket a cellába. Két nap telet el anélkül, hogy valaki foglalkozott volna velünk. Naponta kétszer, reggel és este kaptunk enni és nem törődtek velünk. Jenővel halálra dumáltuk magunkat és abban állapodtunk meg, hogy itt még nem tudnak semmit rólunk és nem jutott el idáig a szökésünk híre. Most még persze nem 52
