Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - A szökés

sem arról, hogy idegenek vannak nála. Majd délelőtt, amikor már nem lesz olyan nagy a mozgás a telepen jöjjön vissza. Mi hárman beléptünk az alacsony ajtón a háznak nevezett viskóba. A kis ablakon csak nagyon kevés fény szűrődött be, de ami bent fogadott, az minden képzeletet felül múlt. Egy kb. 3x3 méteres kis helységben voltunk. A berendezés egy asztalból,egy ládából, -amely a szék szerepét töltötte be- egy bádog-hordócskából készített kis kályhából és a szoba sarkába, a földre leszórt rongyokból állt. A rongyok, mint kiderült, Zsorka ágyát képezték. Zsorka a földre mutatott: -Üljetek le, kamerádok ! Ez van, itt élek én. Leültünk a földre és beszélgetni kezdtünk. Én röviden elmondtam, hogy kik és mik vagyunk. Előkerült a zsákunkból a dohány és rágyújtottunk. A házigazdánk nagyokat szippantva a cigarettából lassan, egyenként szemügyre vett bennünket. Csak nézett ránk és hallgatott. Vajon mi járhatott a fejében? Már arra gondoltam, hogy azt mérlegeli, milyen előnye lehet abból, ha valahogy feladna bennünket. Ez a sejtelmem hála Istennek nem vált be. Zsorka a kis kályhába tüzet rakott. Az inkább szemét, mint tüzelő lassan éledezett, de aztán vidám kis lángnyelvek csaptak fel a kályhában. Vizet forralt. Közben elmondta, hogy nem tud mást adni enni, mert neki sincs, de „csáját" azt iszunk és ha van nekünk valami hozzá, úgy már reggelinek is nevezhetjük a teázást. Amíg a víz felforrt, Bandi a zsákból cukrot és szárított kenyeret vett elő. Kirakta az asztalra. Csak három darab kenyeret vett ki de én rászóltam, hogy tegyen ki egy darabot még Zsorkának is, hiszen mondta, hogy nincs ennivalója. Amikor a víz felforrt, orosz szokás szerint a forró vizet szürcsölve a darabos cukorból egy kis darabkát leharapva a szánkba tartva vártuk meg, míg elolvad és ehhez, szinte morzsánként fogyasztottuk a szárított kenyeret. így van ez, ahol nagy az éhség. Az emberek ezzel a lassú evéssel akarják azt az érzést kelteni, hogy ha tovább tart az evés, akkor jobban is jóllaknak, mintha gyorsan befalnák az ételt. Akármilyen lassan is eszegettünk, csakhamar elfogyott a kevéske elemózsia.

Közben beszélgettünk. Zsorka elmondta, hogy ő a háború alatt katona volt. Megjárta a Sztálingrád-i csatát, részt vett Oroszország felszabadításában és végül Németországban élte meg a háború végét. A felesége és két gyermeke valahol az Uralon túlra kerültek és az asszonya összeállt e; y másik muzsikkal. Ő nem dolgozik, mert azok után amit a háború toiy-\ án Lengyelországban és Németországban látott, nem látja értelmét, hogy akár egy téglát is elhelyezzen a kommunizmus építésében. Arra a kérdésre, hogy miből él, Zsorka felnevetett és hamiskásan válaszolta, hogy ő szabad keres31