Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
értek, megállították a lakodalmasokat. Azok gyanútlanul barátságosan kínál- gatták az orosz katonákat -akik közben körbevették őket- borral, pálinkával. Azok -csodák-csodájára- nem fogadták a szíves kinálgatást, hanem megparancsolták, hogy szánjanak le a kocsikról. Miután ez megtörtént sorba állították őket és megparancsolták vegyék le a sapkájukat, kalapjukat. Az őszhajú, idősebb embereket, lehettek 8-10-en visszaparancsolták a kocsikra, majd ezután a lovakra csapkodtak és pár lövést adtak le a levegőbe és elzavarták őket Akasztó felé. Az ott maradt 10 fiatal, húsz-harminc éves férfit ,besorozták" fogolynak. Ez abból állt, mármint a sorozás, hogy különféle katonai ruhadarabokat vettek el tőlünk és a kezükbe adva azt „szoldat"-nak nyilvánították őket és belökdösték közénk az árokba. Az előbbi ütlegeléstől és lövöldözéstől megijedt lovakat közben pár száz méterre tőlünk sikerült megállítani és két idős magyar, kucsmásan fél „mikádó" kabátban, vastagszárú, gombos csizmában -visszajött, hogy az oroszokkal beszéljenek a foglyul ejtett társaikról. Talán húsz lépésnyire voltak tőlünk, amikor az egyik orosz elindult feléjük, kezében lövésre tartott géppisztollyal és fenyegetően kiáltozta „nazad, nazad" /vissza, vissza/ de a két embe'r vagy nem értette, vagy nam akarta tudomásul venni a felszólítást, még néhány lépést tett előre, amikor az orosz tüzelni kezdett. Mindketten arcra buktak és mozdulatlanul feküdtek az úttesten. A lovaskocsikon ülők ezt látva, a lovak közé csaptak és sebes vágtába hajszolva a lovakat végleg eltávolodtak. Mindannyian megdöbbenve néztük a barbárságnak ezt az újabb megnyilvánulását. Tehetetlenek voltunk fegyvertelenül a géppisztolyokkal felszerelt őrséggel szemben. Ha arra gondoltunk is, hogy valamit tenni kellene, azonnal ott volt az ellentmondás: itt vagyunk alig kétszázan, a fele legyengülve, lázasan, betegen vánszorog, rájuk nem lehet számítani egy akció esetén, a maradékot pedig azonnal lekaszálták volna gyorstüzelő fegyvereikkel. Más lett volna a helyzet, ha puskás őrség kísért volna bennünket, mert azokkal szemben lett volna esélye egy támadásnak. így nem maradt más, mint beletörődés a helyzetbe. Most miután ez a „fogolyejtés" és gyilkosság megtörtént, az oroszok újra menetet vezényeltek és már létszámban valamelyest kiegészülve elindultunk. Az ujjonnan befogottak szótlanul bandukoltak köztünk. Iszonyú érzés lehetett számukra ez a hirtelen sors változás. Még borzasztóbb volt látni, amikor Csengődre érve, ezek a szerencsétlenek a foglyokat néző civileknek a tudtukra adták, hogy immár ők is a „dicső szovjet hadsereg" foglyai. Rövidesen elterjedt a híre a faluban a történteknek. Sikoltozó, síró asszonyok próbáltak az oroszokra hatni, hogy engedjék szabadon a civil foglyokat. Azok 21
