Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
azonban hajthatatlanok maradtak. Durván ütlegelték a könvöraő asszonyokat. A férfiak a házakba menekültek, nehogy az oroszok közülük is ejtsenek foglyokat. 1945-öt írtunk. Ha ez a tatárjárás vaav a török hódoltság ideién történik, az ember az akkori civilizációnak véli ezt. Most azonban valóban kezdtük megismerni a fogát vicsorgató bolsevista fenevad magatartását. Most újra bebizonyosodott amit oly sokszor hallottunk. Ha a Vörös Hadsereg megszállja Hazánkat ránk csak megaláztatás, véres elnyomás, rabság és nyomor vár. Nem hittük el egészen. Azt hittük, hogy a másik oldalon is emberek harcolnak ellenünk, akik, mint katonák ellenségeink de a polgári lakossággal szemben nemes győzők lesznek. Napról-napra mindjobban éreztük a bolsevizmust. Amikor a falut elhagytuk és Orgovány felé vettük az irányt, az egyik fiatal, hozzám hasonló korú, 19-20 év körüli fogoly került mellém. Sírt. Próbáltam vigasztalni a szerentcsétlent, hogy lám én is itt vagyok és majd csak lesz valahogy. Talán tényleg besoroznak bennünket az úi maavar hadseregbe. Nem tudtam megvigasztalni. Túlságosan frissek voltak a hatások rá, a polgári, meleg otthonból a rideg kegyetlen fogságba. Egyik óráról a másik órára. Egy másik új fogoly azt mondta el, hogy az ősz óta, mióta az oroszok elfoglalták a Duna-Tisza közét és ők megszállás alatt élnek, naponta történtek bűncselekmények, erőszakoskodások az orosz megszállók részéről. Félelemben és rettegésben élnek és nagyon sok esetben a kollaboránsok túl tesznek még az oroszokon is. A katonák lopnak, fosztogatnak. így meneteltünk Orgovány-Jakabszállás felé. A két falu között ért bennünket az este. A úttól talán kétszáz méterre egy elhagyott, félig leégett tetejű birkahodály volt. Ide tereltek be bennünket éjszakázni. A romos épületnek kb. 2 méter magas vályogtéglából készült falai voltak, amelyeket több találat is érte és így eléggé huzatossá vált. Ráadásul még a tető nagy része is hiányzott. A padozatot vastagon fedte a birkatrágya. Most, a vándorlásunk folyamán először adtak az oroszok, akik kísérőink voltak, ennivalót. Mindenki kapott kb. 15-20 dkg kétszersültet és vagy 5 dekányi sózott szalonnát. Természetes, hogy az osztozkodást ránk bízták. Nem volt előre kiadagolva az élelem. Ez is meglehetősen sok vitára adott okot, az éhező foglyok között. Mindenki úgy látta, hogy a szomszédja nagyobb adagot kapott, mint ő. Inni nem adtak. Még szerencse volt, hogy a lehullott hóval oltani tudtuk szomjunkat. A hodályban mindeki a falak tövében igyekezett elhelyezkedni, hogy némileg védve legyen a fagyos széltől. Ez újabb veszekedéssel és szitkozódásokkal járt, míg végül is a fáradtság elnyomta az embereket és ki-ki a vélt legjobb helyen nyugovóra tért. 22
