Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok

között. Egy sebesültre lettem figyelmes, aki megpróbált a földről felállni és állandóan, szünet nélkül egy Mária nevű nőt hívott. Mennyasszony,? feleség? -ki tudja?, kissé távolabb pár lépésnyire egy másik sebesült önkívületi állapotában valami láthatatlan egységnek vezényelt „Tűz! Tűzi". Csak ő láthatta bajtársait, akik talán valahol a budai házromok között feküsznek, holtan az elnémúlt fegyvereik mögött. A tömeg széléhez érve, láttuk őrzőinket, a prémsapkás, bundás, jóltáplát, kerekarcú orosz katonákat, amint közömbös arccal szívták újságpapírba sodort mahorkájukat. Egyáltalán nem volt hatással rájuk a mi látványunk. Számukra teljesen mindegy volt, hogy a harcban legyőzött ellenség még ember -e vagy csak egy hatalmas tömeg hullajelölt. Tudjuk naavon iól. hogy a németek és a maavarok sem bántak kesztyűs kézzel a foglyokkal, de azért ilven elbánásra a képzelet tetőfokán sem gondoltunk.

Volt még cigarettánk, mert azt mind hála istennek nem vette el az orosz, és így az éhségünket csillapítandó, rágyújtottunk egy Honvéd-re. A méregerős, keserű cigarettafüsttől kissé megszédülve, valóban úgy tetszett, mintha nem is lennénk olyan nagyon éhesek. Közeledett az este. Újra azt a bizonyos alakzatot vettük fel, mert így kis szegényes málhánkon ülve azokat megvédtük az esetleges tolvajoktól, másrészt egymást is melengettük. A harmadik nap reggelén a magyarul beszélő ruszin -szovjet katonák ötven fős csoportokat állítottak össze és egy ilyen csoportba besorolva megindultunk az ismeretlen felé. A ruszinok felhívták a figyelmet, hogy csak azok maradjanak a csoportban. akik bírják a menetelést, mert a csoporttól lemaradni nem lehet! /ezt mi már tudtuk mit jelent/ így hát február 8-án elindultunk egy 4x50 fős fogolycsapattal. A csapatot 6-8 katona, egy orosz altiszt és néhány lovaskocsi kíséretében a Törökbálint-Érd-Százhalombatta irányába terelték a forgalomszabályzó katonalányok. Végre elkerültünk a földi pokolból. A harcok alatt nem volt olyan nyomasztó érzésünk sohasem, mint itt ebben a reptéri gyűjtő táborban. Félelmetes volt nézni a tehetetlenül elpusztuló baitár- saink haláltusáiét vagy csendes elmúlását. Most, hogy itt menetelünk, németek, magyarok, már kialakultak a későbbiekben oly sokszor jelentkező képzelgések. Valaki kitalálta, hogy csak a magyarokból fognak sorozni az új hadseregbe és a németeket viszik Szibériába. Aztán vagy 15 km megtétele után már azt is tudni vélték, hogy ma este Ercsiben meleg fürdő és tiszta egyenruha és nem utolsó sorban forró étel vár bennünket és még az éjjel felszerelnek minket és holnap már akár Buda ostromára is küldenek bennünket. Balga és buta gondolatok. De az ember már ilyen hogy a legkilátástala14