Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)
Részletek Lukács Gyula Második világháborús naplójából - Az utolsó napok
nabb helyzetekben kiutak jutnak az eszébe. Ej, ha láttunk volna a jövőbe! Egészen más kiutat kerestünk volna.. Hát csak meneteltünk a latyakos, sáros úton. Időnként motorizált lövészek, páncélosok, különféle műszaki és hadianyagokat szállító oszlopok haladtak el mellettünk, ellenkező irányba Buda felé. Már kezdett alkonyodni, mikor az oroszok az elcsigázott oszlopunkat hangos „davaj! davaj! bisztró! bisztró!" kiáltásokkal nagyobb gyorsaságra igyekeztek ösztökélni. A menet irama semmit sem változott. Maximálisan ki voltunk merülve. A bennünket kísérő katonák parancsnoka, a sztarsina, lóháton ülve, az oszlop mellett fel- alá vágtatva buzdított bennünket ízes „jobtvojematy"-al, de ez sem használt. Látva eredménytelenségét, pisztolyát előhúzva néhányszor a levegőbe lőtt tehetetlen dühében, majd lemondott a további kísérletekről. A hosszú menetelés után a szürkületben feltűntek Ercsi házai. Holtfáradtan értünk be a faluba. Az utcák teljesen kihaltak voltak, csak némelyik ház kerítése mögül lesett ki ijedt arccal egy-egy öregasszony. Minket az iskola udvarára tereltek. Végre megállhattunk. Az oroszok körbefogtak bennünket és megparancsolták, hogy üljünk le a földre. Eleget téve a parancsnak leültünk a fagyott hóra és vártuk az eseményeket. Az oroszok átvizsgálták az iskolát, majd megparancsolták, hogy menjünk be az épületbe. Az osztálytermek, ahol egymásra voltak rakva a padok, annyi embert zsúfoltak be, hogy csak egymás mellett szorosan felhúzott lábakkal tudtunk ülni. Lefekvésről szó sem lehetett. Evésről vagy ivásról még kevésbé. Rövidesen egyéb dolgokat is kellett volna intézni némelyikünknek, de az ajtóban álló orosz, -géppisztolyát fenyegetően felénk fordítva- senkit sem engedett kimenni. Csak egyetlen megoldás maradt, aminek következménye a leírhatatlan bűz volt. Emberi méltóságunktól többszörösen megfosztott. harcteret megjárt komoly férfiak fakadtak sírva szégyenükben és megalázottságukban. De ez még csak a kezdet volt. Az éjszakát az emberi ürüléktől bűzös levegőjű helységben félig eszméletlen állapotban a kimerültségtől, kínlódtuk át. Megváltásként hatott, mikor reggel kiengedtek bennünket az udvarra. Mélyeket szívtunk a fagyos tiszta levegőből, és rögtön észrevettük, hogy nagy változás történt. Ugyanis az udvaron hat-hét üstház állt, gőzölgő bográcsokkal. Hamarosan felhangzott a már ismerősen hangzó „Po pjaty, po pjaty" /ötösével -ötösével/ és mi sorakoztunk. A sztarsina végig járt a sorok között, de nem volt valamivel megelégedve. /Talán nagyon büdösek voltunk?/ -De nem ez volt az elégedetlenségének az oka. Mi foglyok, ösztönösen a belénk nevelt fegyelmezést még nem feledve, a köztünk 15
