Lukács Gyula - Keményfi Béla: Magyar foglyok a szovjet lágerekben és a börtönökben 1945-1953 - Iskola és Levéltár 40. (Kaposvár, 1996)

Részletek Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl… c. könyvéből - A különleges lágerben

alatt bújkálókra jó nagyokat ütöttek a fakalapácsokkai. Csak ezután kezdődött a számlálás. Egyenként kellett a gerenda alatt átbújnunk a vagon kiüresített felébe. Egy-kettő-három... Mindenki hátára ütöttek egyet. Aki nem igyekezett, az többször részesült számbavevők kalapácsos áldásában. A gerincsérülésem miatt, nem hajlik a derekam, alig tudtam átbújni a méterhúsz magasságú gerenda alatt. Kék-zöldre verték a hátamat. Ne adj Isten ha nem egyezett! Addig folytatták, míg a létszám a fatáblákon stimmelt.

Hullafáradtan dőltünk minden proverka után fekhelyünkre.

A priccsen úgy helyezkedtem el, hogy a lábam a kályha felé legyen, fejem a vagon hátsó falához ért, hogy ne fázzon, állam alatt megkötött usánkában aludtam.

Egyben a fejvánkosom is volt. Március 18-án reggel fel akartam kelni, nem tudtam. Nem voltam képes a fejemet a vagon falától elhúzni. Kikötöttem az usánkát, felültem, elrántottam a sapkámat, a sapka újjnyivastag jéggel vált el a vagon falától. A vagon közepében álló benzineshordóban égett a tűz, ennek ellenére a szemöldökünk deres lett. Állomáson álldogáltunk. Egyszer csak hallom a hangosbemondöt: Krasznojarszk. Áhá!, gondoltam, a Bajkál felé visznek a transzibériai vasútvonalon. Gyerekkoromban az I.világháborút megjárt volt hadifoglyok emlegették, mintha azt is, hogy építésében is részt- vettek.

Állandó sötétségben utaztunk, alig szűrődött be fény, nem tudtuk éjjel van- e, vagy nappal, csak a kopácsolás jelezte az éjszakákat.

A vagon közepén petróleumpipics pislákolt. Már vagy kéthete utazhattunk, amikor hosszasan állt a szerelvényünk. Kinyitották a vagonunk ajtaját, mindenkit kiszállítottak. Szemben, talán ötvenméterre a sínektől drótkerítéssel körülvett barakktábor állt.

A kapu felett felirat: GULAG, 33. Osobéj Lagernojpunkt. A 33 a vasúti kilométert jelezte a tajseti lágerközponttól. Az építkezést BRATSZK-i építkezésnek nevezték, ma a BAM. Tehát április elején, három hónapi út után, át az Ural-Altajon, a magyarok őshazáján, megérkeztem a Bajkál tóhoz.

Átadtak bennünket. A szerelvény hosszú dudaszó után -a Szovjetunióban nem sípolnak a mozdonyok, hanem a hajókürthöz hasonló hangon jeleznek- elindult a következő lágerig.

Fürdés, fertőtlenítés után mindenki fehér vászondarabkára festett három számot kapott. Azonnal fel kellett vamunk a sapkánkra, a nadrágszárára elől, és a pufajka hátára. Ott már néven senkit sem szólítottak, csak a számán. Az enyém AR 87-es volt. A vahtához közeli barakkban kaptam helyet.

122