Nagy Béla: Fradisták fényképalbuma. Ferencváros-Uruguay 3-2. Az 1929-es dél-amerikai túra története

ban előzőleg egyetlen szót sem szólt, ezt a körülményt senkinek be nem jelentette. Annál érthetetlenebb volt ez, mert az utolsó negyedóráig egészen elfogadhatóan vezette a játékot. Az itteni lapok megállapítása szerint a bíró végig jól vezette a mérkőzést, de az utolsó percekben felülkerekedett benne az uruguayi vér. A szép győzelem velünk is felejteti a mérkőzés keserűségét, s a nagy siker általános örömet keltett az itteni magyarok táborában.

(Tóth Potya István edző levele)

A KÉT OLIMPIÁN DIADALMASKODÓ URUGUAY LEGYÖZETÉSÉHEZ

A Ferencváros a várakozást messze túlszárnyalta eddigi szereplésével. Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden olyan mérkőzésen, amelyen reprezentánsainknak idegenben egyenlő rangú ellenféllel kell felvenni a harcot, az ellenfél olyan előnyben van a mérkőzést kísérő körülmények következtében, ami legalább két gólnak felel meg. Valóságos hendikepversenyt játszik minden csapatunk, amikor idegenben nagytudású, fejlett játékkultúrájú csapattal kerül szembe és így volt ez vasárnap is, a Ferencváros a kétszeres világbajnokot látta magával szemben. Könnyű elgondolni, hogy a montevideói National pályán az ottani tizenegy sokkal fölényesebb nyugalommal jelenhetett meg a harmincezer néző előtt, mint a messze földről idevándorolt magyar fiúk együttese. Tessék elképzelni a hangulatot, amikor a magyar csapat udvarias meg- tapsolása után a harmincezer torok kitörő örömmel, harsányan és boldogan rivalg kedvencei felé. A zsibongó pálya fölött repülőgép motorja zúg. Parádés szállongással illeg, billeg a dübörgő nézőtér felett. Az ülésből kihajlik egy kéz és valami tarkaság zuhan a pályára. Kék-fehér-kék uruguayi színekbe csavart labda ugrik fel belőle. A nép őrjöng, a gépet ünnepli, a nemzeti színeinek a becsületét bízza a csapatra és ezeknek a színeknek a mámora extázissá magasztosítja a lelkesedést.

A mieink csak állnak ebben a zajban, zúgásban és valami érthetetlen vágy ágaskodik bennük, jó lenne, de jó lenne megszökni innen. Oly fájdalmas, oly keserűen kegyetlen érzés ez az elhagyatottság. De íme, ott a kékfehér színek mellett még egy lobogó bomlik ki. Piros, igen piros. Azután lassan lecsavarodik a fehér! Micsoda boldogság, micsoda kápnázat. Csakugyan a piros-fehér-zöld színek azok. Az otthoniak vágya, szorongása, félelme és buzdítása omlik el a magyar trikolór színein, felrémlik minden kedves arc, ami a szívekben él az egész úton. Könny kívánkozik a szembe... de nem, most nem szabad ellágyulni. Azért a három színért, azért a sok otthoni sóhajért, azért, csak azért is.

Minden ideg feszül, minden szem a labdára mered. Megszólal a síp és elindul a labda mögött a gyilkos, viharos, feltarthatatlan magyar roham. Ennek a rohamnak nem lehetett ellenállni. Ez a roham huszonöt percig tartott és ámulatba ejtette Uruguay népét, amint három gólt kergetett be abba a veretlen kapuba. S ahogy az uruguayi nézősereg nem értette meg ezt a csodát, úgy fojtja a boldogság, az öröm mámorát az itthoniak szívébe a kérdés: hogyan történhetett ez? Sokan a könnyebb végét veszik a dolog19