Nagy Béla: Toldi Géza. A Fradi szív és szellem megtestesítője (Budapest, 1984)
1939: Toldi - Bologna 4:1 1939. januárjában, a „holtszezonban" érdekes összeállítást közöltek a Nemzeti Sportban. A profizmus bevezetésétől — 1926 nyarától — vezették a góllövő statisztikákét a lap munkatársai (elsősorban Mattanovich Béla) és összeállították 12 év legeredményesebb góllövőit, azaz a „szuper góllövő listát"! A „király": Takács II (Vasas, Ferencváros) = 268 gól A „kiskirály": Toldi (Ferencváros) = 200 gól A három „trónkövetelő": Cseh (Hungária) = 177 gól, Sárosi dr. (Ferencváros) = 166 gól, Avar (Újpest) = 161 gól. A többiek „csak" 150 gól alatti teljesítményre voltak képesek. Az első ötben tehát három fradista került, egy-egy játékos pedig a két nagy riválistól. — Kérlek, hogy kortársaidról, stílszerübben „góltársaidról" emlékezz meg — te hogyan láttad őket? TAKÁCS II JÓZSEF — Nem volt kimondottan futballista alkat, de mégis a Fradi egyik legnagyobb játékosa volt. Társaságban szinte a szavát sem lehetett hallani. A pályán annál jobban kitűnt. Fantasztikus érzéke volt a gólszerzéshez! Szinte ,,tudta" hogy hová pattan egy-egy labda — és máris ott termett, gólt szerzett. Önzetlen, nagyszerű játékostárs volt, aki éveken keresztül meghatározta a Ferencváros csapatának gólerejét. Nem voltak nagy lövései, sokszor a gólokat csak „begurította" az ellenfél kapujába. Egyébként még több gólt szerezhetett volna, ha mi pontosabban pasz- szolunk. . . Mégsem volt soha dühös, egy árva szót sem szólt a hibázóknak, sőt nyugtatott, hogy majd legközelebb jobban sikerül. Sokszor még a bátyját — a hátvéd Takács Gézát- is csillapítania kellett Jóskának. „Mari néni" — ez volt Takács I beceneve — ugyanis nem nézte nyugodtan, hogy elöl az öccsét az ellenfél védői sorozatban rugdalják. Ilyenkor bizony Géza „megvédte" az öcsköst... Takács II József pályafutása végefelé egy interjúban őszintén beszélt önmagáról, játékostársairól. Ebből a cikkből idézünk egy részletet: Sohasem voltam az a játékos, akinek „kedvencei" vannak. Nem alapítottam játékmodoromat egy-két bizonyos játékostársamra! Nem válogattam a társaim között. Akik közé tettek, azok között játszottam. Természetesen azokhoz, akik elősegítették eredményességemet, illő formában ragaszkodtam, de mindenkor figyelembe vettem az edzőim és vezetőim céljait, terveit. És — merem mondani — a legkülönbözőbb stílusú társak közé is bele tudtam illeszkedni. Rázsó, jómagam, Turay, Szedlacsik, Kohut! Ez volt akkoriban az a híres gépezet, amely ontotta a gólokat, s amelybe később bekapcsolódott Toldi Géza is. Azután új szélsőt kaptam: Táncos Misit. Minden beszéd, minden jel nélkül tökéletesen értettük egymást. Külön-külön és együttvéve sem voltunk kemények, mégsem akadt olyan kemény védelem, amelyen mi ketten keresztül ne tudtunk volna menni. És mindig a legjobb labdákat adtuk egymásnak. Ez volt az a bizonyos tiki-taki dolog. . . 1933—34 telén Észak—Afrikában és Németországban jártunk. Ezen a portyán hozták először előre Sárosi Gyurkát középcsatárnak, s így aztán ő lett az újabb partnerem. Gólról lévén szó, rögtön leszögeztem, hogy én mint csatár mindig csak a góllövésre vetettem a súlyt. Csak erre! Egylábas játékos létemre minden helyzetből tudtam lőni. Az volt a véleményem, hogy a legkönnyebb labdából is lehet gól, ezért olyan helyzetekből is lőttem, amilyenekből a kapusok nem is számítottak lövésre. És milyen sokszor ment hálóba a labda. Néha csak gurult, de bement. Az én sikeremnek egyik titka volt az, hogy minden helyzetből lőttem. Jelszavamat a régi BÖK-ből vettem: „Jobb egy csúnya gól, mint három szép kapufa!" Tóth Pista bácsi, a volt edzőm tanított meg igazán arra', hogy miként kell támadás közben viselkednem. Felhívta rá a figyelmemet, hogy a játékostársaimra állandóan figyelnem kell. Ott volt például Kohut Vili, Toldi Géza. Nagyon erős lövéseik voltak. Ezek a lövések sokszor mentek kapura, sokszor nem. Az utóbbi esetben gyakran pattantak vissza a kapufáról,, a kapusról vagy pattantak el a védőktől. Én mindig számítottam ezekre az elpattant labdákra. Mondhatnám: helyezkedtem rájuk, futottam, a labda elpattant, a hátvéd meg a kapus nézte, hogy hová, zavarban voltak s közben én, a lendületben levő játékos, a hálóba vágtam a labdát. Majd mindig megvoltak lepve. Lesipus- kázás?! Csak ott lehet lesipuskázni, ahol megfelelő partner van. A Fradiban mindig volt. Nekem, mint mondottam, mindig a gól lebegett a szemem előtt. Játék közben én semmi mással nem törődtem. Nem törődtem azzal, hogy mit kiabál a közönség, nem álltam le akkor sem, ha megbántott valaki, nem álltam meg akkor sem, ha a játékvezető sípjához hasonló füttyjelet hallottam a nézőtérről. Akkor áltam meg, ha bent volt a labda. CSEH II LÁSZLÓ — „Matyi"" nem volt fradista, vele a válogatottban is aránylag keveset szerepeltem. A magánéletben, társaságban viszont sűrűn találkoztunk. Rendkívül bohém természetű/ jó humorú, kedves barát volt. Fogadásairól, feltűnést keltő cselekedeitől sokan és sokszor megemlékeztek. Kedélyes, jó pofa ember volt, aki szeretett vidáman, nagyvonalúan élni. Mondta is mindig azoknak akik mérsékletre intették: — Hagyjatok, jól vagyok, nem félek semmitől. Majd ha meghalok, csak egy kívánságom van, a fejfámra ezt írjátok: Itt nyugszik Cseh Matyi, élt 38 évet — de jól! 55
