Kapronczay Károly: Közép-Kelet-Európa orvosi múltja (Budapest, 2013)

5. Bulgária

rajzolt a bolgár közállapotokról, az elhanyagoltságról és a hihetetlen szegénységről. Megjegyzik, hogy alig látott aggastyánt, mert a férfiak és nők úgy 30 év körül meghaltak. Az egyre jobban keleti képet adó városok városnegyedekre, mahalákra oszlottak. Minden mahala önálló közigazgatási egység, amelyek mindegyikében egymástól elkülönülten éltek a különböző nemzetiségű lakosok. Minden városban volt bolgár és török mahala, sőt görög, tatár, zsidó stb. városnegyed. Minden városnegyednek volt temploma, ingyen konyhája, fegyveressel őrzött közkútja, iskolája, misafizhaneja, ahol három napig lehetett szállást bérelni. Nagyobb városokban vásárcsarnok, körülötte üzletekkel, piaccal, mindenféle helyben elkészített ipari terméket árusító bolt, kávéházak stb.

Számos adat maradt fenn a török városi fürdőkről, de nincs adat arról, hogy lettek volna kórházak vagy gyógyintézmények. A nagy török kaszárnyákban működött betegápoló részleg, török orvossal vagy felcserrel, ritka esetben fogadtak „polgáriakat" is. A török hadsereg sebesültjeit általában gyorsan elszállította a legközelebbi török katonai kórházba, nem nagyon bízott a helybeli gyógyítókban. Nagyobb városokban működtek „tavernicák", gyógynövényeket árusító helyek, ahol teakeverékeket, növényekből nyert gyógyszereket is forgalmaztak. Érdekesen alakult az orvosi gyakorlat: sem a városokban, sem a különböző településeken nem volt kötelező az orvostartás, de nem tiltották az orvosi és sebészi gyakorlatot. Bárki jelentkezhetett a városi elöljárónál „praxisért", azt adott időre megkaphatta. A Török Birodalom területén érvényben volt a Nihajet ar-rutba-al-hisba címet viselő egészségügyi rendeletgyűjtemény, amelyet Abdallah Ibn Nasr as-Schizeri arab jogász állított össze 1120-ban. A hodzsák és városi elöljárók eszerint jártak el egészségügyi vétségek esetén. A könyv negyven fejezetre tagolódott. Az orvosok, állatorvosok, gyógyszerkészítők, sebészek kötelesek voltak esküt tenni egy elöljáró (tisztviselő) előtt, működési idejük meghatározott ideig tartott, majd újabb időszakra újból esküt kellett tenni. (Erre azért is volt szükség, mert az eskütétel megfelelő illeték lefizetése után volt lehetséges.) Felszerelésüket a törvénykönyv írta elő, csak előírásszerűén járhattak el a betegekkel kapcsolatban. Ez lehetővé tette ellenőrzésüket és szabályszegés esetén büntetésüket is. A törvénykönyvben előírtakat nem orvosok hajtották végre, orvosi ismeretekkel nem rendelkező személyek ellenőriztek és büntettek. Éppen ezért sok volt a vita, a legtöbb esetben az orvos egyszerűen megszökött.

175