Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 4. (Budapest, 2007)
VI. A sebészek képzése
VI. A sebészek képzése Az orvoslás két alapvető területe évszázadok óta a belső szervek betegségeinek gyógyítását és a sebészeti beavatkozásokat foglalta magába. A belgyógyászati betegségekkel - az adott kor tudományosságának megfelelően - az egyetemi végzettséggel rendelkező világi, vagy egyházi kötelékben tevékenykedő orvosok foglalkoztak. A diplomával rendelkező orvosok a sebkezelést nem tekintették feladatuknak. A két terület teljes szakadását idézte elő az egyház határozata, amely az egyházi gyógyítóknak megtiltotta a véres beavatkozásokat, márpedig a gyógyító személyzet jelentős része egyházi ember volt. A különféle sebészeti beavatkozást ezért a laikus kirurgusok végezték, de ezeknek még a céhekbe való felvétele is akadályokba ütközött, mert annyira lenézték a munkájukat. Nem is csoda, hiszen külföldön és szerte Magyarországon mindenütt megjelentek a vásárokon a vándor kőmetszők (lithotomusok), a sérvmetszők (hemiotomusok), a foghúzók (dentisták) sőt az okulisták is, akik a hályogot távolították el a semmitől vissza nem rettenő páciens szeméről. A sátor oldalán - reklám gyanánt - ott díszelegtek a kihúzott fogak, az eltávolított hólyagkövek stb. A nagyobb településeken olyan borbélyok nyitották meg műhelyeiket, akik a hajvágáson és borotváláson kívül törések és ficamok helyretételével, foghúzással, érvágással és különféle eredetű sebek gyógyításával is foglalkoztak. A cégér mellé kiakasztották azt az „érvágótáblát”, amely szemléltette, hogy melyik asztrológiai jegy kedvez az egy-egy testrészen végzett érvágásnak, illetőleg mikor kedvez a csillagok állása (vagy éppenséggel mikor a legveszélyesebb) egy-egy betegség gyógyítására. Úgy a vándor kirurgusok, mint a borbélysebészek rendkívül sok maradandó ártalmat idéztek elő, a korabeli feljegyzések és periratok tanúsága szerint sokukat a törvényhatóság vonta felelősségre ezért, de az átlagember még sem tudott máshoz fordulni az ilyen típusú panasszal.1 Szólnunk kell még a hadseregnél nélkülözhetetlen szerepet betöltő kirurgusokról is, hiszen a 18. század folyamán számtalan esetben szükség volt arra, hogy tábori körülmények között biztosítsák a sebesültek ellátását. Ideális esetben mindig állott a hadsereg szolgálatában tanult orvos (esetleg több is), gyakorlott sebész, illetőleg borbély sebészek. Mivel a gyakorlott és megbízható tudású sebészekben éppen olyan nagy volt az országban a hiány, mint a tanult orvosokban, ezért a csapatok is rákényszerültek arra, hogy sebészek és borbélysebészek helyett mindenféle „medi- caster”-t, borbélyt, fiirdőst, kőmetszőt, gyógy füvest alkalmaztak. Az a nézet terjedt el - nem alaptalanul -, hogy „ ... aki már tudta fényesíteni a borbélytányért, sebésznek vallotta magát”.2 A helyzetet súlyosbította, ha nem „csak” a sebkezelések, de a belső szervek betegségeinek és a járványoknak a gondja is ilyen tanulatlan gyógyító személyzetre volt bíz1 MAGYARY-KOSSA Gyula: Adatok a sebészet magyarországi történetéhez. (Hemiotomusok, lithotomusok és oculisták) in: Orvosi Hetilap, 1906, 50, 50, 1124-1125.p. és 51. sz. 1144-1146.p. - MAGYARY KOSSÁ Gyula: Adatok a magyarországi sebészet történetéhez, in: Orvosi Hetilap, 1917, 61, 37, 956-960.p. - MAGYARY-KOSSA Gyula: Magyar orvosi emlékek. 2.köt. Bp., Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1929. 59-65.p. -u.a. 3,köt. 479-488.p. 2 TAKÁTS László: A Rákóczi-szabadságharc egészségügye. Bp., MATI - SOMKL, 2003. 26.p.
