Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 4. (Budapest, 2007)
II. Magyarország és a Habsburg Monarchia: 1711–1763
II. MAGYARORSZÁG ÉS A HABSBURG MONARCHIA: 1711-1763 hanyatlásáról beszélnek, míg a másik tábor éppen az ellenkezőjét bizonyítja, vagyis, hogy valójában a rommá vált ország feléledésének, fokozatos fejlődésének jött el az ideje.1 Az ország újjáépítéséhez és a rend helyreállításához azonban szükség volt - a kompromisszumkészségen túlmenően - a másik fél hajlandóságára is. II. Károly /császárként VI. Károly - uralkodása 1711-1740/ mondhatni váratlanul került a trónra, bátyja I. József halála után. A Spanyolországból hazahívott uralkodó személyes „érzelmek” nélkül, bizonyos távolságtartással kezelte a magyar kérdést. Birodalma belső békéje érdekében is kész volt a problémák mielőbbi lezárására. Már Bécsbe érkezése előtt kinyilvánította, hogy a magyarokat Jósággal és elővigyázattal kell kormányozni és meg kell szüntetni azt a tudatot, hogy a németek elnyomják őket. ”2 1712.március 30-án megerősítette a békekötést, majd a Pozsonyban összehívott országgyűlésen - még megkoronázása előtt - május 21-én közzétett hitlevelében ígéretet tett az ország területi egységének megőrzésére valamint az ország saját törvényei szerinti kormányzásra. Ezzel a gesztussal a magyar rendeket mintegy egyenrangú félnek nyilvánította. Bár ekkor az országgyűlést a pestis rohamos terjedése miatt meg kellett szakítani, de az 1714-15-ben ismételten összehívott ülésszak alkalmával bevégezték a tennivalókat és lefektették az új politikai rend alapjait. A 136.törvénycikk - elvben - biztosította a magyar királyság területi épségét, önállóságát és a saját törvények, saját politikai intézmények általi kormányzást. Az egyezséget a bécsi udvar kötötte a magyar rendekkel: a világi és egyházi főnemességgel, akik a rendi önállósággal együtt feudális kiváltságaikat is „átmentették”. Ellentétben az osztrák és cseh örökös tartományokkal, ahol sikerült a hatalomból kiszorítani a helyi rendi erőket, nálunk a rendi dualizmus működött, a két hatalmi tényező (a központi hatalom: az uralkodó, valamint a rendi hatalom: a főurak) állandó harca vagy együttes működése döntött az ország sorsa felől. Az uralkodónak esküt kellett tennie az ország törvényeinek megtartására, hitlevelet kiadni és időnként köteles volt az országgyűlést összehívni. Kétségtelen tény, hogy a fejlettebb nyugati államokban (Franciaország, Anglia) az uralkodói abszolutizmus már régen maga alá gyűrte a rendeket és egy egységesebb államformát alkotott, amelyre azután ráépülhetett a polgári nemzeti állam. A Habsburgok is próbálkoztak az abszolutista monarchia létrehozásával, ez azonban a birodalom sajátos heterogén voltából eredően nem valósulhatott meg. Magyarország ténylegesen egy alapvetően idejétmúlt rendszer maradványai mögé húzódott, az idő azonban bebizonyította, hogy ez a rendi dualizmus óvta meg az önálló állami létet, a politikai önrendelkezést, legalább is a „papírforma” szerint. Az adott államszervezetben ugyanis fontos hatalmi ágak az uralkodó kezében maradtak: a külügy, a hadügy és a pénzügy, az országgyűlés adószavazási és katonaállítási jogát kivéve. Sok konfliktus forrása volt az a tény, hogy az uralkodó egy olyan összbirodalom feje volt, amelynek csak egy része volt Magyarország, az uralkodó összbiro- dalmi érdekek alapján döntött és ezek a határozatok sok esetben előnytelenek voltak a kis „alkotórészek” számára. A királyi hatalom azonban mégis hosszú ideig túlsúlyban tudott maradni. A század közepe táján kellett eldőlnie, hogy a két hatalmi tényező változó egyensúlyt mutató harcából melyik fél kerül ki győztesként, a felvilágosodás törekvéseit melyik fel tudja majd a saját eszközeivel megvalósítani. A békekötés utáni évek legfontosabb feladata az újrakezdés körülményeinek megteremtése, az ország mintegy két évszázados feldaraboltság utáni állapotának felmérése. Feltűnő különbségek mutatkoztak az ország különböző tájegységei között: sűrűbben lakott és fejlettebb volt minden szempontból az északi és a nyugati terület, valamint Erdély, a török 1 KOSÁRY Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Bp., Háttér K.., 1990. 28-29.p. 2 u.o. 32.p.
