Kapronczay Katalin: Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi Magyarországon - A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Levéltárának kiadványai 4. (Budapest, 2007)
II. Magyarország és a Habsburg Monarchia: 1711–1763
II. Magyarország és a Habsburg Monarchia: 1711-1763 A XVIII. század elején két olyan fontos politikai esemény következett be, amely különösképpen a Habsburg Monarchiát, legelsősorban a Habsburg Ausztriát, közvetve pedig Magyarországot érintette. Az első változás Franciaország addigi vezető szerepének leáldozása, amely a Habsburgok érdekeit szem előtt tartva azért volt jelentős, mivel a franciák mindig riválisként léptek fel velük szemben, gondoljunk akár a lengyelekkel, akár a törökökkel, vagy akár a magyarokkal kapcsolatos konfliktusaikra. Angliában viszont támogatót üdvözölhettek, hiszen már a század eleji spanyol örökösödési háborúban is Ausztria mellett állt ki Franciaországgal szemben. Magyarország 1699. végére nagyrészt felszabadult a török uralom alól. A megváltozott nemzetközi és belföldi viszonyok nehéz válaszút elé állították Magyarországot: milyen módon képes a jövőben a Habsburg Monarchia kötelékében - amelyben egyre keservesebb, alárendelt és szorongatott volt a helyzete - beilleszkedni a nemzetközi politikai életbe. Az ország megítélését - főként Habsburg szemszögből - rontotta a közelmúltban lezajlott Thö- köly-féle felkelés emléke. Az a tény, hogy Thököly seregei a török oldalán vonultak Bécs alá, még mindig árnyékot vetett a kapcsolatra. A nagy változás megvalósulása után az osztrákok a magyarokat levert, megbízhatatlan ellenfélként kezelték, az országot meghódított területnek tekintették. A spanyol örökösödési háborúval kialakult nemzetközi állapotokat, a Habsburgok figyelmének és haderejének más irányú lekötöttségét használta ki a II. Rákóczi Ferenc által vezetett függetlenségi harc (1703-1711), amely kirobbanásakor elsősorban a Habsburg Monarchia belső berendezkedését kérdőjelezte meg. Arra megvolt az esély, hogy a Monarchián belül kedvezőbb pozíciót küzdjünk ki magunknak, hiszen ebben a törekvésben diplomáciai közvetítés formájában segítséget ajánlott fel Anglia és Hollandia is. A teljes függetlenség igényének kinyilvánításával azonban meglehetősen elkésett Rákóczi, ugyanis csak négy évvel a fegyveres harcok megindulása után fogalmazták meg ezt a célkitűzést. Ekkor már nem lehetett bízni a sikerben, a hazai és a külföldi erők utánpótlása alaposan megcsappant, a vereségek és a különféle járványok (elsősorban a pestis) meggyöngítették a felkelők haderejét, a külföldiek közül ekkor már csak a franciák segítségére lehetett számítani. Egyetlen ésszerű megoldás kínálkozott, a békekötés. 1711-ben köttetett meg a szatmári béke, amelyet a Habsburgok részéről Pálffy János, Rákóczi nevében - távollétében - Károlyi Sándor írt alá. Ez volt az egyetlen és utolsó esély a súlyosabb következmények elkerülésére. A viszonylag nem túlságosan komoly megalkuvások árán szerzett béke és nyugalom megnyitotta az utat az ország fejlődése, az újjáépülés előtt. A történészek többsége általában szívesen említi a szatmári békét a magyar történelem legelőnyösebb békekötéseként. Két irányzat vitázik a történések értékelésében egymással: egyesek a század 23
