Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1956. november 4. Deportálás, internálás – a megtorlás kezdeti formái
24 1956 1963 1958 1957 1966 1959 Változó idő, változó emlékezet 1956 azokban betöltött szerepükről tettek fel kérdéseket. A szovjetek által végrehajtott akció mindeközben a Kádárkormányra is jelentős nyomást gyakorolt, hogy keményebben lépjen fel itthon a forradalmárokkal szemben. Néhány napon belül a magyar közvélemény is értesült a deportálásokról a vonatból kidobált cédulák és a Szabad Európa Rádió segítségével, s országszerte röplapokon tiltakoztak az elhurcolások ellen.5 A kérdés rövidesen már az ENSZ ülésén is szóba került, így a hazai sajtóorgánumok is írtak róla.6 A Kádár-kormány azonban nem volt hajlandó elismerni a tényeket. Így bár 1956. november 21-ére már 860 magyar ember volt szovjet börtönökben, a magyar Külügyminisztérium mégis arról adott tájékoztatást az ENSZ főtitkárához küldött táviratában, hogy egyetlen fogoly sem hagyta el a Magyar Népköztársaság területét. 7 A hazai és nemzetközi tiltakozás hatására, valamint Kádár János egyre keményebb forradalmárokkal szembeni fellépésének köszönhetően végül „megoldódott” a deportáltak helyzete, és visszatérhettek Magyarországra. Az első visszaszállítás november 13-án történt, először a kiskorú gyerekeket és a nőket engedték el. A hadifoglyok utolsó csoportja csak közel két hónap múlva, 1957. január 7-én érkezhetett haza. Többségüket oda vitték vissza, ahonnan elhurcolták, így a szabadságharcosok kihallgatása hazaérkezésüket követően magyar bíróságok előtt folytatódhatott. 8 A szovjetek mellett a magyar hatóságok is megkezdték a volt elítéltek és forradalmárok letartóztatását. Akik ellen volt elég bizonyíték, azok ellen vádat emeltek, míg a többieket vádemelés nélkül, rendőrségi kényszerintézkedéssel internálták. Így – új megnevezéssel, Münnich Ferenc (1886–1967) Eperjesen, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen hallga tott jogot, itt kapta meg diplomáját is 1910-ben. A kötelező katonai szolgálat teljesítése után ügyvédi irodákban dolgozott. Részt vett az első világháborúban, 1915-ben orosz fogságba esett. A tomszki hadifogolytáborban ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, s rövidesen belépett a párt helyi szervezetébe. 1918-ben hazatért és részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának szervezésében, ezért letartóztatták. A Tanácsköztársaság idején szabadult és először a magyar hadügyi népbiztosság megszervezésében, majd szlovákiai hadügyi népbiztosként tevékenykedett. 1919 augusztusában Bécsbe, majd Németországba ment. Ezután a Szovjetunióban telepedett le, ahol 1922-től az Országos Olajszindikátus Revíziós Bizottságának az elnöke volt, emellett részt vett a kommunista emigráns lap, a Sarló és Kalapács szerkesztésében is. Harcolt a spanyol polgárháborúban, majd Franco győzelme után Franciaországba ment, ahol internálták,de szovjet állampolgárként Moszkvába távozhatott. A második világháború alatt partizánkiképző tiszt volt, harcolt Sztálingrádnál is, később pedig a moszkvai rádió magyar osztályának főszerkesztője lett. 1945-ben tért vissza Magyarországra, először Pécs főispánja, majd 1946-tól Budapest rendőrfőkapitánya lett. 1949 után követ, illetve nagykövet volt Helsinkiben, Szófiában, Moszkvában és Belgrádban, közben országgyűlési képviselő is. Az 1956-os forradalom idején tért haza a külszolgálatból, s tagja lett az MDP KV Katonai Bizottságának, majd a Nagy Imre-kormány belügyminiszterének nevezték ki. November 1-jén Kádárral együtt Moszkvába ment. November 4-ét követően a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyettese, később elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, valamint a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere. 1958-tól a Minisztertanács elnöke, majd 1961-től 1965-ös nyugdíjba vonulásáig államminiszter. A forradalom leverése után megszervezte a Munkásőrséget, megnyitotta a kistarcsai internálótábort, valamint felelős a novemberi és decemberi sortüzekért is.
