Házi Balázs et al. (szerk.): Változó idő, változó emlékezet. 1956 értékelésének átalakulása (Budapest, 2021)
1972. március 15. Egy „túl későn született nemzedék” ünnepei Március 15-ék a hetvenes évek első felében
1972. március 15. Egy „túl későn született nemzedék” ünnepei Március 15-ék a hetvenes évek első felében Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezete nemcsak a résztvevőkben és a családi legendáriumokban, de a kommunista hatalom reflexeiben is tovább élt. Az 1956 után berendezkedő régi-új rendszer minden spontán, nem általa irányított vagy felügyelt gyülekezésben veszélyt látott. Különösen félt a nemzettudat különböző megnyilvánulásaitól, a hazaszeretet és szabadságvágy megjelenéseitől, a március 15-ei ünnepektől – amelyek óhatatlanul is 1956 októberének tanulságaira emlékeztették. 1 Az 1972–73-ban csúcsosodó március 15-ei spontán ünnepségek bebizonyították: az ünnep átformálására és kiküszöbölésére tett kísérletek – a három „ünnepet”, az 1848-as forradalom és szabadságharc, a Tanácsköztársaság és a szovjet megszállás évfordulóját egybegyúró Forradalmi Ifjúsági Napok,2 vagy a március 15-ének a nemzeti ünnepek sorából való kivonása3 – nemcsak sikertelenek voltak, de kifejezetten irritálták a fiatalság jó részét. A márciusi „külön megemlékezések” 1969-re datálhatók: ebben az évben a karhatalomnak még fel sem tűnt, hogy fiatalok a Bem-, a Petőfi-szobornál és a Múzeumkertben helyeztek el virágokat.4 1970-ben már kisebb botrányt okozott, hogy a hivatalos ünnepségek után néhány tucat fiatal Szalay Miklós és Galkó Bence „vezetésével” a Kossuth-szoborig vonult – utóbbi éppen csak elkezdte a Nemzeti dal szavalását, amikor a rendőrök leállították. A két „renitens” fiatalt ekkor még „csak” rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették.5 Egy évvel később már kisebb oszlatásokra is sor került, némelyek a kis vörös zászlókat húzogatták ki a földből a nemzeti zászlók mellől, egy, a rendőrség által nem azonosított szónok pedig október 6-ára is megemlékezést jelentett be.6 Ekkor a fiatal könyvtáros és költő Mehlhoffer Péter beszélt a Múzeumkertben – többek között arról, hogy 1848, 1919 és 1945 közül „egyedül az 1848-as forradalom volt igazán tiszta és népi forradalom”.7 Büntetése két év börtön lett – az ítélet megállapította, hogy a perbe fogott fiatalok magatartása „összefüggésben van az utóbbi évek szervezetten nacionalista összejöveteleivel”. 8 Igazi kihívás elé azonban 1972 állította először a kádári (kar)hatalmat. A hivatalos ünnepségre összegyűlő tömeget joggal irritálta, hogy 1848 helyett sokkal inkább 1942, a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalakulásának harmincadik évfordulója került az ünneplés középpontjába. Az csak olaj volt a tűzre, hogy a régi társutas, az egykori parasztpárti Darvas József idézte fel az egykori háborúellenes tüntetés emlékezetét.9 Ekkor már több száz fiatal indult el a Petőfi-szobortól a ’48-as szabadságharccal összefüggésbe helyezhető helyszínek felé. A „főszereplő” a már két évvel korábban előállított Szalay Miklós lett: ő a Batthyány-örökmécsesnél kívánt néhány nyugtató szót szólni az összegyűlt fiatalokhoz, jelezve: a lázadásuk alapvetően jogos és becsületes, a múlt értékeit őrizni, a „gyűlöletet” pedig irányítani kell. Szalayt beszéde közben rángatták el az örökmécsestől, és tartóztatták le.10 A per elsőrendű vádlottja lett, 1 év 8 hónap börtönbüntetést kapott.11 Ulveczky Gábor a Petőfi-szobornál Babits Mihály Petőfi koszorúi című versét tartalmazó nyomtatványt osztogatott, emellett 126 1956 1963 1958 1957 1966 1959 Változó idő, változó emlékezet
