Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A sereglés centrumában" Történetek Bíró Zoltánról - Juhász György: A széles vállú kisember
„A sereglés centrumában" pártvonalat, Aczél György nevét sűrűn és mindenhatóként emlegetve. Csak egy ország esetében tértek el a pártdogmáktól, és ez Izrael volt, mely állammal akkor nem is tartottunk fenn diplomáciai kapcsolatot. Az arabok kárára még viccelődni is lehetett az NKF-en, próbáltuk volna ezt megtenni szovjetkínai relációban! Ilyen légkörben nem is csoda, hogy keresztnevemet két hét alatt elveszítettem. Új nevem Juhász Elvtárs lett. A György törölve, mint a totóban. Ez a gyakorlatban így hangzott: Juhász elvtárs! Ezt ne csináld, azt ne tedd, ez meg tilos, azt meg nem szabad! Üdítő színfolt volt a kommunikációban, hogy Mravik, Füzes, Erkel, Aba-Novák és Bíró Zoltán pár hónap után Gyurinak szólítottak, s ha közösen megbeszéltünk, terveztünk valamit, akkor azt Juhász Gyurival tették, s nem egy NKF-es elvtárssal. Minden márciusban beindult a pályázati nagyüzem a Kulturális Minisztériumban a tőkés területi referatúrán. Ömlöttek be a pályázatok, főleg a sláger országokba és városokba. Ilyenek voltak elsősorban Bécs, Párizs, Róma, London, München és Nyugat-Berlin, ahova a magyar állami ösztöndíjak szóltak a kéthetestől az egy-két hónaposon át a félévesig. Az ELTE tízszeres túljelentkezése kutyafüle volt ahhoz képest, ami ilyenkor a tárcára zúdult, protekciós ajánlásokkal és telefonokkal fűszerezve. A tényleg nívós szakmai lehetőségek mellett az sem volt mindegy, hogy a nyugati partnerek az államközi szerződések alapján nívós szállást, az adott országon belüli utazásokat és olyan pénzbeli apanázst biztosítottak, ami többhavi magyar fizetésnek felelt meg. A vonat- vagy repülőjegyet a tárca biztosította a magyar művészeknek a balett-táncostól a hegedűművészen át a műfordítókig. Amikor az összesítéseket nézegettem, feltűnt, hogy a „perifériák” esetében, főleg a nyelvismeret hiánya miatt, maradt egy-két üres hely. Portugáliába, Görögországba, de még Mexikóba is ki lehetett (volna) jutni egy „kis segítséggel”. Ekkor kezdtem el manipulálni, módosítgatni a pályázatokat a „resztli helyek” irányába, újrapályáztatás helyett. Úgy döntöttem, magyar írók, költők, műfordítók és irodalomtörténészek javára komponálom át a célországokat. Biankó pályázati űrlappal tele volt az íróasztalom, pecsét és csinos titkárnő is volt bőven az osztályokon. Csak a szakmai ajánlásokat kellett „módosítani”, amit az irodalmi osztályon dolgozó, beavatott haverjaim tettek meg, kis rábeszélésre. A többit én intéztem. A legnehezebb dolog a vezetői aláírásokkal volt. Az aktákat (teljesen szabálytalanul) kézben vittem Bíró Zoltánhoz, aki csodálkozott is, hogy ilyen fontos anyagok nem a belső postával (aláíró-tömbbel) érkeznek. De én rögtön magamra vallottam: „adminisztrációs 35
