Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A sereglés centrumában" Történetek Bíró Zoltánról - Juhász György: A széles vállú kisember
ii A történelem útján hiba”, „kicsúsztam az időből”, „rosszul soroltam be”, „téves újrajelentkezés” stb. Ez hatott, és mégiscsak irodalmárok juthattak lehetőséghez, mert kérdő tekintettel ugyan és sűrű fejcsóválások közepette Bíró Zoltán kiírt, kalligrafikus írásával záradékolta és aláírta a papírokat. Ezután becsempésztem ezeket a többi közé, ahol már besimultak a rendszerbe, és főnökeim aláírásával már mehetett is az „Örömmel értesítjük...” kezdetű levél a pályázóknak. Arra kértem barátaimat, gyorsan és diszkréten értesítsék a művész urakat a turpisságról, nehogy berohanjon valamelyik a minisztériumba, hogy nem Athénba akart menni, hanem Rómába, vagy mi ez a Lisszabon London helyett. Több írót, költőt, műfordítót juttattunk ki így Nyugatra, reklamáció nélkül. Egy kivétellel soha nem bántam meg, amit tettem. (K. Gy., aki portugál utat köszönhet nekem, párját ritkító, aljas-mocskos cikkben támadott meg a Magyar Nemzetben, már jóval a rendszerváltás után egy Jugoszláviáról szóló cikksorozatom kapcsán.) Főnökeim sejtették, miben sántikálok, de hallgatólagosan tudomásul vették és elfogadták vulgármarxista érveimet: sokba kerül az új kiírás, kicsúszunk az időből, fölösleges kritikát kaphatunk föntről, netán még magától Aczéltól, hittem én. Minden hír igaz, csak nem mindegyik realizálódik, tartja a pesti mondás. Hát ez realizálódott: 1980 nyarán (ismét) összevonták a Kulturális és az Oktatási Minisztériumot, s lett Művelődésügyi. Ez az összevonási-szétválasztási folyamat négy-ötévenként azóta is tart, csak az elnevezések lesznek egyre kacifántosabbak. A hatemeletes épületben olyan osztály harc (polgárháború) indult meg, amelyet kizárólag a latin mondással „Bellum omnium contra omnes” lehet meghatározni, kis kiegészítéssel: „Mindenki harca mindenki ellen" - a saját helyemért, státusomért. A kulturális tárcán eluralkodott egy furcsa győzelmi mámor az oktatási fölött, mert Pozsgay Imre lett az „összevont” miniszter. Magam nem nyugtalankodtam friss kinevezésemmel és a vadonatúj feladattal, ami az volt, hogy fordítsam, illetve fordíttassam le világnyelvekre és a szomszédos országok nyelvére a minisztérium új nevét. Éppen az ,,-ügyi”-vel bajlódtam, mert minden nyelvben van oktatás, kultúra, művelődés szó, de ennél az ,,-ügyi”-nél lehetetlenebb, áthallásos nyelvi alakzat (kapcsolódó utótag) nem létezik. Kínomban már az Akadémiát hívtam, amikor engem is hivatott egy alkalmi grémium. A vezetői triumvirátus így állt föl: főosztályvezető és helyettese, valamint a párttitkár. Utóbbiról (S. P.) annyit érdemes tudni, hogy mint szocialista osztályvezető, minden reggel kiszignálta az aktákat a területi referensekre, majd újságot olvasott egész nap - harminc évig. Rövid közlendőjük, amit állva kellett végighallgatnom, az 36
