Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A sereglés centrumában" Történetek Bíró Zoltánról - Szalai Attila: Terelőút
A történelem útján Évtizedekkel később, amikor az SZDSZ ismételten kirekesztő politikával vádolta a MIÉP-et, Bogdán Emil, a kiátkozott párt képviselője egy parlamenti felszólalásában így emlékezett a martonvásári időkre:,Annak idején volt egy klubunk az akadémiai intézetben. Ezt nacionalizmus vádjával Aczél György beszüntette. Amikor ezt elpanaszoltuk Illyés Gyulának, aki patrónusunk és vendégünk volt egyszer, azt mondta nekünk: miért szomorkodtok ti azért, mert benneteket most nacionalistának neveznek? Márait és más polgári írókat is különböző, vádaknak gondolt jelzőkkel láttak el, ami manapság valóban veszélyes is lehet. Gondoljátok meg, hogy József Attilát végeredményben a pártból annak idején a szociálfasizmus vádjával zárták ki. Hát nem gondoljátok, hogy jó társaságban vagytok, ha ezekkel az emberekkel sorolnak benneteket egy sorba?! Elég szomorú, ha ma Magyarországon valaki aggódik a nemzetért, azt már szélsőségesnek minősítikNos, a mai napig úgy érzem, s ezzel nyilván nem vagyok egyedül, hogy jó társaságban voltunk, s meg is voltunk elégedve a státuszunkkal. „Kevés ilyen hely volt az országban, mint Martonvásár. A nehéz időkben ide jártunk szabadság gyakorlatra. Sok merész és szükséges gondolatot itt mondtunk ki először nyilvánosan” - írta 1990 után Csoóri Sándor. Ez idő tájt már öcsémet is „megfertőztem” Martonvásárral. О aztán Lengyelországba költözésem után is járt még egy darabig ide, később pedig egy másik helybeli társaságba, a Széchenyi Klub örökségét óvatosabban tovább vivő Brunszvik Klubba, amelyet Somodi István működtetett, s amelynek sikerült elkerülnie társintézményének sorsát. Hogy Somodi miképpen járt túl az elvtársak eszén, kitűnően megvilágítja az alábbi történet, amelyet öcsémtől hallottam. Mivel a klubot sokszor érte a „magyarkodás” vádja, alkalmasint a nagy kokárdás március tizenötödikék miatt, a klub vezetése elhatározta, hogy a hatalom szigorának enyhítése végett a „dicsőséges Tanácsköztársaság” évfordulója, március 21-e alkalmából is rendez klubestet, amire meghívták Vas Zoltánt, a proletárdiktatúra élő tanúját. A tanú azonban addigra régen kiábrándult ember volt, aki mint Nagy Imre híve, megjárta Snagovot, de múltjára való tekintettel a perből kihagyták, s az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette. Nem túlságosan hatódott meg tőle, mint az emlékirataiból kiderül. Volt elvtársai árgus szemekkel figyelték, mit is ír Nem a tejes csenget címmel tervezett memoárjában, s az még csak hagyján, hogy nem engedték kiadni, illetve csak erős cenzúrát követően, de a visszaemlékezések kapcsán, izgatás miatt még eljárást is indítottak ellene. (A könyv végül Vas halála és a rendszerváltozás után jelent meg, Betiltott könyvem cím alatt.) 28
