Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A sereglés centrumában" Történetek Bíró Zoltánról - Szalai Attila: Terelőút
A történelem útján a levegő, dörgött és villámlott, nem egyszer kezelhetetlen volt, mintha maga is egy tisztító vihar lenne. Rajongtunk érte, de többen nem értettük, miért beszél elismeréssel egyes emberekről, akikről tudtuk, hogy párttagok, sőt, funkcionáriusok, amikor alapállásból általában szidta a rendszert. Pozsgayt gyakran pozitívan emlegette. Egy ismerős nevet is, Bíró Zoltánét, aki akkoriban, ha jól emlékszem, a Művelődésügyi Minisztériumban volt főelőadó. Hogy majd szól neki, tegyen már valamit az érdekemben, vegyenek fel az ELTÉ-re. Aztán Péter úgymond „hallgatókat lázító” nyüzsgését megelégelték a tanítóképzőben, és kitették a szűrét. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalathoz került, ahová maga után húzott, de ott sem melegedhetett meg, mivel rövid időn belül tüskévé vált Preszter Sándor vezérigazgató szemében, akivel közölte, hogy neki ugyan ne parancsolgasson olyan dolgokban, amikhez nem ért. A könyvről, mint olyanról volt szó, külcsín és belbecs vonatkozásában. Ilyen irányú „kiképzésemet” a cégnél Péter távozása után Bedő Gyuri vette át, a Kairosz Kiadó mai tulajdonosa, akit annak idején a vállalat párttitkára, Rózsi Lajos elvtárs „kiugrott csukásként” emlegetett, pedig csak egy évig hallgatott teológiát Egerben. Többek között azzal loptam be magam a szívébe, hogy Madocsaynak köszönhetően volt valami halvány fogalmam Ady istenes verseiről - Gyurka e témában írta diplomamunkáját. Amúgy tényleg volt és van benne valami papos. Mire észbe kapott az ember, már meg is gyóntatta, késztetést ébresztett benne a bűnbánatra, s kirótta a penitenciát, ami bizonyos könyvek kötelező elolvasását jelentette. Ha „indexes” volt - mondjuk Hóman-Szekfű, Prohászka, Hamvas Béla, Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Nyirő, stb. -, nehezen hozzáférhető, akkor készséggel kölcsönadta. Polónyi „emigrált” a fővárosból, s Gödöllőn vállalt munkát. Közművelődési felügyelőként „magyarkodott” tovább, rendületlenül. A Galga-mente népi kultúrájának ápolására, a táj építészeti- és lakáskultúrájának vizsgálatára, falumúzeumok, tájházak létrehozására, fotó- és hangarchívum kialakítására vállalkozott, nem ritkán kemény ellenszélben. 1978-ban valami csoda folytán kinevezték a Városi Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjének. Én akkor már Lengyelországban éltem, házasság révén költöztem ki. Hazalátogatásaim alkalmával még egy ideig találkozgattam Péterrel, aki, mint mindig, nem csak a két végén, hanem a közepén is égette a gyertyát: folyvást valaminek a szervezésében volt nyakig, kiállításokon dolgozott, előadások százait tartotta, cikkeket, tanulmányokat írt, aktívan részt vett az országos honismereti mozgalomban, értékmentő akciókat vezetett, közéleti és szellemi központtá tette a helyi múzeumot. Mire másfél kint töltött évtized után 1990-ben 26
