Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
"A sereglés centrumában" Történetek Bíró Zoltánról - Szalai Attila: Terelőút
„A sereglés centrumában” ELTÉ-re, hiába volt a maximális pontszám. Madocsay tanár úr és Süpek professzor úr azzal biztattak, hogy ne adjam fel. Olvassak, műveljem magam, azt nem veheti el senki. A többi pedig majd csak megjön, ha elég kitartó az ember. Bolondultam Adyért, József Attiláért - már nem emlékszem, melyikük ajánlotta, hogy keressem fel Bíró Zoltánt, az ELTE magyar-népművelés szakon végzős hallgatóját, érdeklődésem irányított fejlesztése végett. Gondoltam, majd ősszel. 1968 nyarán aztán jött az első lengyelországi út, az autóstopos csavargás, és elindult az egész életre való elköteleződés a nyelv, a kultúra, a lengyel-magyar kapcsolatépítés mellett. Ősszel nem magyar szakra készültem már, hanem arra, hogy megússzam a katonaságot, és megtanuljak jól lengyelül. Ez négy szemeszter abszolválásával sikerült is a Lengyel Intézetben, az áldott emlékű Varsányi Pista bácsi jóvoltából. Kivártam a középiskola ajánlásának lejártát (két év volt), és - csak hogy Lengyelországba kerülhessek, „profilt váltottam” - nagy merészen jelentkeztem az Olsztyni Agráregyetem Édesvízi Halászat szakára. Külföldi ösztöndíjat lehetett megpályázni rá. Számos szűrővizsga után a finisig eljutottam, de ki már nem, mert a két nyertest olajozottan megelőzte két „szochazás” felmenőkkel bíró ifjonc. Az ilyen kitüntetéssel rendelkező elvtársak gyerekei felvételi nélkül mehettek tanulni oda, ahová csak akartak. A piaristáknál végzett fiú meg én, maradtunk. A hivatalos értesítőn az állt: „helyhiány miatt”. (Nota bene: az összes pályázó közül csak mi ketten tudtunk már lengyelül, s így az állam egy évet spórolhatott volna az ösztöndíjon, hiszen mi a lódzi nyelvi előkészítő abszolválása nélkül mehettünk volna egyenesen Olsztynba. De hát a Milosz-i „rabul ejtett értelem” világában dőreség logikát keresni.) Jártam egy kedves lánnyal a tanítóképzőből. Nem feledve az olvasásra buzdítást, nagy örömmel vettem, hogy akkori könyvtárosuk, Polónyi Péter „lázas bagázsába” tartozott, vagyis a hallgatóknak abba a szűkebb körébe, akiket világmegváltó hevülettel maga köré gyűjtött. Zsuzsa elhallgatta a népi mozgalomról szóló elmélkedéseimet, aztán hívott, hogy ismerkednék meg Péterrel, mondván, hogy ő is hasonló világ híve, és sokat tud róla. Úgy is volt. Polónyi mintegy magántanárom lett. Évekre beosztotta az időmet, szerzők, könyvek egész sorát írta elő nekem, és ki is kérdezett. A lakásán, kávézókban, talponállókban, kocsmákban, alkohol és dohányfüst ködében. Polónyi tanított bennünket, fejlesztette az íráskészségünket, közben publikált az Élet és Irodalomban, az Új írásban, a Valóságban, a Munkában, a Könyvtárosban. A könyvtár különösen a szíve csücske volt, művelődésszociológiai érvekkel vívott szélmalomharcot a könyvtárügy reformjáért. A közelében gyakran izzott 25
