Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
Visszapillantás egy átmenetre. Gondolatok a rendszerváltásról - Kávássy János Előd: Rendszer (meg)vál(thatatlan)ságok
Visszapillantás egy átmenetre 11 -re - az immár MSZMP-vé rebranding^lt párt szempontjából tekintve - helyreállt/újraindult a szobi járás kommunista vezetése, az azonban a Nemzeti Bizottsággal párhuzamos hatalomként létezett, s amikor iránymutatásért november 18-án a fővárosba mentek, a Pest Megyei Pártbizottság még mindig csak annyit tudott mondani, próbáljanak a Nemzeti Bizottsággal együttműködni. Nagyapám szemszögéből nézve: „Erősödtünk, de a rend csak december második felében és azt követően állt helyre, nehezen és lassan.” A hatalom és az irányítás monopóliumának visszaszerzése a járásban 1957. január 6-án történt meg, ám anyai felmenőm számára meghökkentő, és igencsak elgondolkodtató módon: „Vízkereszt napján begyűjtötték az ellenforradalmárokkal együtt, mindenáron be akartak rekeszteni azok, akik az ellenforradalmat ágy alatt, vagy szita alatt vészelték át." Bár „begyűjtése” csak időlegesnek bizonyult, e januári intermezzo előrevetítette a vele később történteket, s nagyban összecsengett járási vezetőtársa (nagyapám 1957 elején végül a Járási Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke lett), Veszelka Pest megyei titkár által 1958. decemberi leváltásakor a nagyapámnak mondottakkal: „Ilyen ízig-vérig kommunistának tudnia kell, hogy minden rendszer azt, akit akar, amiért akarja, amikor akarja, felelősségre vonja!' A saját pozícióit rekáderezéssel belülről is konszolidálni igyekvő hatalom „amikorja” nagyapámat 1959. február 3-án hajnali egykor érte utol. Ekkor már zajlott a kádári téeszesítés, s február 2-án Lencsés nagyapám Szokolyára kellett, menjen „a TSZ bővítését és a belépéseket megbeszélni". A sok akkori gazda számára bizonyosan kevés jót jelentő (és még kevésbé jó emlékezetű) nap hosszúra nyúlt, s csak másnap hajnalban értek haza Szobra. Nagyapám megdöbbenésére hajnal egykor családja - nagyanyám, anyám, két nagynéném és egyetlen anyai nagybátyám (utóbbi hárman még gyerekek voltak) - viaszosra sápadt idegességgel az asztal körül ült, kisírt szemekkel. Kiderült, hogy távollétében házkutatást tartottak: aranyat, selymet és bársonyt kerestek. Nagyanyám, s ez jól jellemzi a „házkutatott valóságot”, a megrázkódtatás sokkját kivetítve és tárgyiasítva a szegényes berendezés, és az ugyanilyen szegényes ruháik miatt sírt, amit aznap este a hatósági tanúnak hívott szomszédok is láthattak {„Most meglátták, hogy csak rongyaink vannak!"). Anyám visszaemlékezése szerint a rendőrök vizsgálódásának direkt „okát” (s az „ok” szót nem tudom eléggé idézőjelbe tenni) egy „Literes üveg” gúnynévre hallgató, közismert, notórius alkoholistával aláíratott tanúvallomás adta, s nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a nyomozók a megalázó vizsgálódást nagyapám szokolyai útjának napjára időzítették. Nagyapám 177
