Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
Visszapillantás egy átmenetre. Gondolatok a rendszerváltásról - Kávássy János Előd: Rendszer (meg)vál(thatatlan)ságok
Visszapillantás egy átmenetre pillanatot, ám tizenöt évesen azt hiszem, nem jártam még Pestre bulizni. Mivel egy évvel később, 1989. október 23-án (egy hétfői napon) kiáltották ki a köztársaságot, az a hétvége illene a sémába, de már egyértelműen kései lenne. Marad 1989. március 15-e, ami ugyan szerdára esett, de ekkor már biztosan jártam fel Pestre, s meglehet, a közelgő ünnepre való tekintettel néhány lelkes váci rendőr - sicher ist sicher - még „adminisztratívan” begyűjtött néhány egyetemistát. Mint látható, csak közelítésekkel tudok operálni, s az sem kizárt, hogy aggódó anyám csak egy pletykát hallott, vagy tévedett. Ami a szubjektív emlékképből mindezekkel szemben világosan átsugárzik, az a rendszerválság, a megvalósult magyar kommunizmus, a kádári modell válsága, melybe az akkori tinédzserekkel, nagykamaszokkal és kisfelnőttekkel együtt belecseperedtem. Sem az 1945 utáni Magyarországnak, sem az ekkor immár három évtizede a Magyar Szocialista Munkáspárt által irányított Magyar Népköztársaságnak nem ez volt az első válsága, de (végül és végre) ez bizonyult az utolsónak. A rendszer megvált(oztat)hatatlan volt: megváltani senki, megváltoztatni csak kevesen, a magyar politikai elit egy része akarta, miközben a világ forgása - jóval konkrétabban: Ronald Reagan, majd George Bush adminisztrációi - a négy-négy és fél évtizeddel korábban szovjet fegyverekkel kikényszerített, kelet-európai kommunizmus összeomlását és lebontását hozta - s ezzel a váci fideszesek begyűjtése is aktualitását vesztette. Saját, akkor inkább ösztönös, mint tudatos rendszerválság-élményem mellett ma már felmenőim korábbi válságélményeinek őrizője is vagyok, jobbról és balról egyaránt, ha a magam választott, értékpozitív jobboldaliságával is, de öröklött, épp annyira konkurens, ellentétes és ütköző, mint amennyire szubjektív tapasztalatok lélek-tárházaként. De kezdjük 1917-ben, az orosz bolsevik forradalom évében született, máig imádott, ízig-vérig (nem fogom letagadni) kommunista anyai nagyapám emlékeivel: „Október közepe felé azonban minden felborult. Az órák elmaradtak, s különböző emberek jöttek, ki Rákosit szidta, ki Szakasitsot vagy másokat. Valami lógott a levegőben. Október 23-án bekövetkezett az, amit az én meggyőződésemmel soha el nem tudtam volna képzelniE sorok rég elhunyt nagyapám 1975-77 körüli viszszatekintéséből származnak, arról a meghatározó történelmi pillanatról, amit én forradalomként tisztelek, de ő bizonyosan ellenforradalomként élt meg. Személyes visszaemlékezése egyben történelmi pillanatkép, egy (az akkori) rendszerben mélyen hívő, annak elkötelezett ember szemszögéből. Ahogy így, sok évvel (és sajnos immár több évtizeddel) később újraolvasom nagyanyám által rám testált sorait, unokájaként ismét átélem, s ugyanakkor teljesen 173
