Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
Visszapillantás egy átmenetre. Gondolatok a rendszerváltásról - M. Kiss Sándor: Rendszervált (?), rendszerváltozás (?), rendszerváltoztatás (?)
Visszapillantás egy átmenetre Az a rendszer, amely 1990 májusában formálisan megbukott, két dátumot fetisizált: 1945-öt és 1956-ot. 1945-ben - 46 decemberétől (?), ’47 februárjától (?) - valóban mélyreható rendszerváltoztatás ment végbe Magyarországon. Tudjuk, nem önerőből (!) és nem önszántunkból. (Ebből következik - ha ezt a tételt elfogadjuk -, hogy nem minden típusú rendszerváltoztatás tükrözi a nép akaratát, vagyis önmagában véve a rendszerváltoztatás nem magasabb minőség, mint a rendszerváltás, amelynek feltételezésére ad alkalmat az antalli felfogás.) „Élni tudtunk a szabadsággal” - hirdette 1950-ben a Szabad Népben a korszak nagyhatalmú ideológusa, Révai József. Valóban? Tényként szögezhetjük le, hogy 1945-től, egyre növekvő intenzitással, a magyar történet folyamán nem először megindult az ismert és használt fogalmak most éppen bolsevik típusú átértékelése. Új értékrend született, amely azonban a magyar társadalom egésze számára soha nem vált etalonná, s a küzdelem ez ellen soha nem szűnt meg, csak különböző politikai dimenzióban folyt tovább, s tart ma is. (Nemzet-nacionalizmus, nemzetköziség-globalizmus.) Egy szabadsághiányban szenvedő társadalom - azt azért beláthatjuk, hogy az 1945-1990 közötti időszak erről szólt - talán legfontosabb törekvése a hiány megszüntetése. (Ezt nem értette már Kissinger sem, amikor könyvében lobogó magyar nacionalizmusról beszélt. S nem érti a Nyugat ma sem, hogy mit is jelent valójában a mai magyar politika „szabadságharca”, ragaszkodása a nemzetállami státuszhoz. Miközben szívósan ragaszkodik Nyugat barátságához, s az együttműködéshez.) 1991 nyarán - az utolsó szovjet katona távozásakor - elvileg a szabadsághiányos állapot szűnt meg. Az új magyar állam ekkor már majdnem egy éves születésnapját ünnepelte (túl egy taxisblokádon). Addig még fennállt a fenyegetettségi állapot, amely joggal fékezte az új elit - esetleges tisztítani szándékozó, politikai-erkölcsi - törekvéseit. Ugyanakkor javában folyt a spontán privatizáció - mint a „pillanatnyi múlt” öröksége -, amely évtizedekre határozta meg a magyar gazdaság fejlődési irányát. S megjelent a védtelen magyar piacon a nyugati, ún. karvalytőke is. Az örökölt adóssághalmaz - kezelése nem ide tartozó kérdés - és a magyar gazdasági irányultság között sem olyan ördöngős dolog felfedezni az öszszefüggéseket. S „kétharmad” sem volt, amelynek hiánya - hacsak alapvető kérdésekben legalább politikai egyetértés nincs - a gyökeres változás akadálya. Mire volt lehetősége tehát az Antall-kormánynak? 1990 tavaszán a lakiteleki hagyományokra épülő - vagyis harmadik utas szemléletű - pártra 151
