Nagymihály Zoltán (szerk.): A történelem útján. Ünnepi tanulmányok Bíró Zoltán 75. születésnapjára (Lakitelek, 2020)
Visszapillantás egy átmenetre. Gondolatok a rendszerváltásról - Kiss Gy. Csaba: Érzelmeink iskolájáról
Visszapillantás egy átmenetre bekövetkezzenek, mindenütt elengedhetetlen volt a helyi erők hozzájárulása. Ebben a visszatekintésben a hazai előzményeket szeretném nemzedéki szemszögből vizsgálni. Azt kívánom visszaidézni, hogy milyen társadalmi és szellemi tapasztalatok birtokában értük meg az 1980-as évek végét. Az egyértelműség kedvéért: arról a nemzedékről van szó, amely a második világháború éveiben vagy közvetlenül a háború után született, kisiskolásként találkozott a Rákosi-kor totalitárius diktatúrájával, majd 1956 forradalmával és a kommunista restaurációval. Annál a nemzedéknél lehet meghúzni a határvonalat, amelyiknek már gyermekként sem lehetett emléke az ’50-es évek első feléről és 1956-ról. Először néhány megjegyzést a kádárizmusnak nevezett történelmi korszak jellegéről és lehetséges korszakolásáról. Nem szokták kétségbe vonni, hogy a forradalom leverése után példátlanul súlyos terror következett Magyarországon. A példákat statuáló megfélemlítés évekig tartott, a félelem áthatotta a társadalom minden rétegét, a rendőrállam szigorúan lecsapott akár a jelképes ellenállás legszerényebb megnyilvánulására is. Keveset tudunk a passzív rezisztencia számos formájáról, a társadalom védekező mechanizmusairól. A gimnáziumban például (1959-ben voltam első osztályos) nem hallottam tanár szájából az ellenforradalom szót. Kétségtelen, hogy 1962/63- ban bizonyos enyhülés következett be, ám nehéz elhinni, hogy ettől kezdve a totális diktatúra „szolid” autoriter rendszerré vált volna, ahogy számos történész és politológus - mint például a kézikönyvnek számító XX. századi történeti szintézisében Romsics Ignác77 - állítja. 1963 őszén kezdtem egyetemi tanulmányaimat: olyan fagyos volt a légkör, hogy egy-két évig eltartott, amíg néhány kollégámmal összebarátkozva egyáltalán valaki szóba merte hozni a forradalmat. Föltehetnénk a kérdést, s úgy tetszik, sajnos erre szükség van az 1989 után született nemzedék miatt: vajon a kádári Magyarországon lehetséges volt a hivatalostól eltérő politikai nézetek kifejtése, volt-e szólás- és sajtószabadság, a vallásukat vállaló emberek egyenlőnek számítottak-e minden tekintetben? Nem lett volna rendőrállam a Magyar Népköztársaság? És nem létezett volna hatalmi monopólium a tulajdonviszonyokban? Egy apró részletet említvén csupán: formálisan csak marxista alapon szerezhetett valaki tudományos fokozatot még a ’80-as évek első felében is. Röstelli az ember, hogy ilyen magyarázatra van szükség. De szükség van rá, az elmaradt társadalmi méretű szembenézés és a múltföltárás hiányosságai miatt. Az elmúlt 77 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999. 399. 115
