Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

a gondolataink alól támaszt gondolatot. Ha van közösségi ügy; hát az, hogy milyen zenét hallgatunk, emberek százezreinek milyen ritmussal oltjuk be, dallammal borzoljuk, simítjuk át az idegrendszerét. S ha találomra nyitom ki a rádiót, onnét bizony négy eset közül háromban olyan zene ömlik, amelyet én magam azonnal elfojtok, s nem kívánok felebarátomnak se, akár reggeli zene az, akár cigánymuzsika, dzsessz, klasszikus vagy nem klasszikus operett. A rádióhallgató ezt igényli? Tudom: P. néni, vásárhelyi háziasszonyom ott ül a díványán, mozdulatlanul, s Bura Károly cigányzenekarára mulat. De hát akinek erre van szüksége, vegyen egy lemezjátszót, s mulasson egyedül, mint ahogy fiataljaink is többnyire azzal oltják, engedik magukba a volt néger rabszolgák bosszúját, a dzsesszritmust s a civilizáció alatti élet ingerét hozó rángásokat. ,

No persze nem mondom, hogy ezt a nem nemes zenét, mint miniszter, „adminisztratív úton” kiirtanám. Nem, mert ez azonnal elsöpörne, hanem mert semmi meglévőt sem jó eltiltani, különben sem tudhatjuk, hogy a nem nemes hol nemesül, vagy ha úgy tetszik, gershwinezül át. Legföllebb egypár jó ízlésű zenészt szabadítanék rá a rádió lemeztárára, hogy válogassa ki, mi az, ami tiszta idiotizmus, s mi az, ami még zenének tekinthető. Annak, hogy határozottabban nem mernék föllépni, van zenei oka is: nem látom azt a nemes zenét, amely olyan könnyen ömölhetne szét a nem zeneértő iskolázatlanokba is, mint az Augartenben sétáló bécsiekben Mozart s társai zenéje, sőt az a gyanúm, hogy a sok rossz, de „kollektív” zene ennek a nem létező nemes kollektív zenének a helyét foglalja el. Ha Bartók húsz évvel tovább él vagy később születik, s a mai társadalmi fejlődést is beleépítheti műveibe, tán megteremti ezt a zenét, melyet még mint miniszter sem tudnék a nemlétből előszívni, legföllebb a nemesi zenei programban igyekezném pótolni (közönségben, zeneszerzőkben); a nosztalgiáját megteremteni.

1. Egyéni zenei higiéném szerencséje volt, hogy (részben még zongoraiskolai emlékek alapján) rájöttem, a XVIII, századi, általában a Beethoven előtti zene mennyivel inkább megadja nekem azt, amit a zenétől várok, mint a hangversenyeinken, operaházainkban uralkodó XIX. századi muzsika. Azóta ez a felismerés egyre általánosabb lesz, ha programjainkban nem is derül ki kellőképp. A Beethoven előtti zene nem magányos titánok küzdelme, a hangok mögött olyan közösség érzik, melyben

248