Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

ot kivéve csak [bevett] szerzőket mutattak be; a nagy esemény azonban, melyre minden erőt össze kellett szedni, továbbra is a Bókay-, Harsányi-, legjobb esetben Zilahy-darab maradt. Pedig ez még csak hanyagság volt, a fontosabbra szegzett figyelem,. s nem szándékos rosszakarat. De hogy fogadta a jövevényt a színházi világ! Milyen kritikák jelentek meg! „Fémjelzett” dramaturgoktól is! Mintha betévedt farkast kellett volna juhászkutyákkal szétszaggattatni. Hanyag rendezés, hitetlen színészi játék, rossz kritika: már akkor ez volt a közeg, mellyel szemben a drámának győznie kellett, nemcsak nekünk, egy Móricz Zsigmondnak is. Engem épp az ő Kisma- c/ár-ának a bemutatója tett színikritikussá.

S az a különös, hogy ez a közeg, hiába tettünk le néhány vizsgát, s állt mellénk a közönség is: nem változott azóta sem. Színészeink nem tudják, a színészoktatás s az élet nem oltotta beléjük, hogy a klasszikusok eljátszása, de még egy Dürrenmatt, Miller bemutatása is „fordítás” (egy másutt már megalkotott játékot, szerepet ültetnek át több-kevesebb eredetiséggel magyar színpadra), de egy új, soha nem játszott hazai darabot győzelemre vinni: ez az igazi, sorsdöntő színészi feladat, itt nyomulnak úgy, mint az író, tehetségükkel az ismeretlenbe, s ezzel adnak hozzá valamit nemzetük művelődéséhez. Színészeink ezt nemcsak hogy nem érzik, de a hazai darabot eleve gyanakvással fogadják, mint hozzájuk méltatlan idő- és erőpocsékolást, melyet mint tisztviselőknek, sajnos, vállalniuk kell.

Ezt a vonakodást azzal szokás menteni, hogy a hazai darab éveken át gyenge darabot jelentett, melyet politikai érdeméért mutattak be, s amely iránt nekik is politikai okokból kellett érdeklődést színlelniük. Csakhogy ez a vonakodás megvolt — sokszor elég sértő alakban - azelőtt is, s megvan ma is, sőt bántóbban, ahol politikai sarkantyú nincs az együttes oldalában. És sokszor még a siker sem fegyverzi le. Nem tudom, fordult-e elő, hogy kiváló színész (aki jól is játszotta szerepét) a bemutatón dührohamot kapott, mert túl nagy volt a taps. Én láttam ilyent.

Az okok messze vezetnének. Engem, mint minisztert, különben is csak az érdekel, ami a vezetés hibája, s így elkerülhetem. Nos ezt a „hibát” fölösleges keresni, kiabál maga is. Képzeljünk el egy kutatót, aki száz vagy kétszáz év múlva színházi emlékeink közt matat, csak egyet tud: ki volt itt magyar író, s ki idegen. Vajon kit fog ő az utóbbi évek nagy magyar drámaírójának tartani, akit a kiválóságáról meg238