Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

Egyesült Európánál nagyobb bizonyíték a számomra új, egészséges építészetük mellett, egy magas szintű, ha nem is egészen nagy dráma fellépte s térhódítása.

Irodalomtörténészeink egy-két évtized távolából, úgy hiszem, igazat fognak adni abban, hogy nálunk, épp a mi nemzedékünk harmincesztendős virágzása alatt, sajnálatos szerencsétlenség érte a magyar dráma ügyét. Adyék nemzedéke viszonylag magas víztoronyba nyomta föl az irodalom szintjét, s köztünk volt öt-hat olyan író, aki ezt a magas nyomást a színházba is be tudta vezetni. Ha a fellépés sorrendjét vesz- szük: Tamási, Kodolányi, Illés Endre, Illyés Gyula, Márai, a fiatal Darvas egész sor használható drámát írtak már harminc-negyven esztendős koruk körül. S ha a magam 1950-ig írt tíz-egynéhány színdarabját is ide csatolhatom: már ekkor volt harminc-negyven olyan drámánk, amelyet a magyar drámáért küzdő színház tartalékrepertoárként gondozhatott volna. Azt se mondhatjuk, hogy nem volt színész, aki ezt a harcot a színpadon lelkesedéssel ne vitte volna.

Hogy Tímárban mennyire megvolt ez a kiválóság, megírtam már; akkoriban Páger, később, a Fáklyaláng-ban, a Galilei-ben, a fiatal Bessenyei mutatta meg, hogy nemcsak a darabot, az ügyet is látja. S a közönség is megért lassan erre az új, nagyobb telítettségű drámára: Kodolányi Feltámadás-inak a sikerét 45 után Illyés drámasorozata követte, végül az én könyvdrámákként elparentált színműveimről is kiderült, hogy vannak, akiket fel lehet forrósítani velük. S a magyar dráma mégis mintha nem volna sehol. S akik harcolni akarnak érte: mintha nem is volna mit számon tartaniuk. Nemrég hoztak össze az egyik vidéki színház főrendezőjével, aki mint mondta, városukból magyar Weimart akar csinálni. Ügy beszélt velem, mint egy húszéves ifjúval, akiben az ő prófétai tüze tán majd kigyújtja a lángot, ő legalábbis vár tőlem valamit; olyan darabjaimnak viszont, mint a Sámson, a Mathiász-panzió, a Húsz, még a nevét sem hallotta.

Énnekem, aki ezt a harcot nemcsak mint sokat lazsnakolt szerző, de mint a Magyar Lombik vegyésze is figyeltem, nincs kételkedni valóm abban, hogy a drámaíró nemzedék közömbösítése elsősorban a színházi világ műve, beleértve az igazgatókat, a színészek nagy részét, a színházi kritika boszorkánykonyháit, majd a hivatalos színházirányítás fejeseit. Az, hogy a Nemzeti Színház fiatal igazgatója a harmincas évek végétől egy-két írót bemutatott, forradalmi lépés volt elődjei után, akik Móricz237