Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

igény ez, amelyet csak megkerülni lehet, megvalósítani nem. S megkerülésből sosem lesz irodalom. Azt mondjátok: hát a cárizmus? Az alatt lehetett Háború és béké-t, Karamazov testvérek-et írni. Hát nem tudjuk, milyen tökéletes volt a cárizmus iro­dalmi rendőrsége (a Borisz Godunoi*-ra maga a cár nyomta rá az imprimáturt), de ha művük minden merészebb soráért olyan harcot kellett volna vívni az erre tartott, még jó, ha csak gyáva lektorokkal, úgy a klasszikus orosz írók is kimerültek volna, sőt Solohov Csendes Don-]a sem jelenik meg. Kezébe vesz az olvasó egy verseskönyvet, s ítélkezik róluk. Azt azonban nem tudja, vagy ha tudja is, elfelejti, hogy ez nem a teljes színkép, csak a Fraunhoffer vonalai. Ha irodalmat akartok, ezt az ohranát szüntessétek meg. Ti, vezetők, ezt mondjátok: elkényeztettük az írókat. S most már azt hiszik, ha egy pár tűrhető verset, novellát összeütöttek, a szocialista rendszernek holtukig írók­hoz méltó módon kell őket eltartani. Nem ismerik azt a kemény létharcot, amelyben a mai hatvanévesek törtek fel. Nem is szerzik meg a tapasztalatokat. Állást kínálunk fel, ahol az élet egy darabját megismerhetik, akár a mi „megrendelői” igényeinktől függetleníthetik magukat, kiböjtölve, amíg remekműveikkel meggyőznek bennünket. De ők az efféle ajánlatot csaknem hogy sértésnek tekintik író állásban! Ok inkább egymást szagolgatják, s a magukhoz hasonló intellektuelek kis, zárt körében szerzik életismeretüket. Közben, bár napi tizenkét órájuk lenne az önképzésre: meglepően műveletlenek. Nem volna tanácsos kipróbálni, ki tud többet a világról: egy átlagíró vagy átlagolvasó. Akkor hogy tudjanak imponálni nekik? A pénz- s dicsőségvágy mohósága azonban ott dolgozik bennük, s aszerint, hogy melyik nagyobb: ők vá­lasztják önként a „kerülő utat” a felé, amit feltételezésük szerint mi várunk tőlük, vagy a felé, amit ugyancsak feltételezésük szerint a közösség. Ügy születnek a sema­tikus művek, melyekből kilóg a rosszhiszeműség; mióta pedig látják, hogy ezen mi sem kapunk, a nyugati másolatok, melyeknek egy-két évig esetleg kéziratban kell keringeniük. Mert hisz a végén szinte minden megjelenik, nekem legalább nem mu­tattak még egyetlen nem remek, de jó művet, amelyet nem adtunk ki. Azon a né­hány versen, negyven-ötven mondaton pedig, amit egy túl aggodalmas lektor fölös­legesen kihagyat, nem múlik a könyv sorsa. Petőfi a fele versében is Petőfi, s mutasd 228

Next

/
Oldalképek
Tartalom