Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)

Németh László: Ha én miniszter lennék

meg azt az ötszáz mondatot, aminek a kihagyása a Háború és béké-X. érthetetlenné csonkítja. Köszönjék meg, hogy vagyunk, van kire tolni a tehetetlenségük.

Lehet, hogy ilyen élesen egyik fél sem mondja, de ez van az irodalmi életünket megülő levegőben. Mit gondolnék én erről mint öreg író és újdonsült miniszter? A szocializmusnak kétségtelenül legnagyobb gyengéje, mondhatnám, Achilles-sarka, hogy az irányítók, azzal, hogy szocialistának vallják magukat, de nem azok vagy egyszerűen nem alkalmasak a betöltött szerepre: óriási hatalmat kapnak mások tönkretételére. Ha lajstromba veszem a kárt, amit egyetlen s nem is a legmagasabb beosztásban lévő ember tett s akart tenni (s nem is egyszerű érzéketlenségből) munkásságomban, el tudom képzelni, hogy kevésbé számon tartott, kezdő embereket mint lehet az irodalomból örökre kitaposni. Hogy lektori rosszindulat hova keserítheti az embert, arról fordító koromból vannak emlékeim. Újabban, igaz, kesztyűs kezű, finom lektoraim vannak, akik szinte szűkölve figyelmeztetnek egy-egy kényes helyre, úgyhogy kétfelől szorongatott helyzetükre gondolva, azonnal föl is áldozom. S nemcsak föláldozom, el is felejtem (a pillanatnyi túlérzékenységet a szív gyors felejtésével kárpótolta nálam a természet), úgyhogy most, jellemző példát keresve, Történeti drámá-im elvett címe jut az eszembe, VII. Gergely híres mondásának a kezdete: „Szerettem az igazságot”, hisz valamennyinek a hősét az igazságszeretet ejti kelepcébe. A kiadó is megörült a címnek: igazán találó. Egy-két nap múlva felhívott: mégsem lesz jó. Hiába tettem idézőjelbe, az emberek azt hihetnék, hogy magamról mondom. S én tudvalevőleg nem szerettem az igazságot. Ez 56 nyarán történt.

A Rákosi-korban az írók nagyobb felét egészen elzárták az írástól, a megmaradtak elé (egy-két nagy írót kivéve) a soron levő politikai intézkedések irodalmi igazolását tűzték ki feladatul, hogy aztán a benyújtott művet igen szigorú, aprólékos betűmagyarázatnak vessék alá. Ma elvben mindenki írhat, s többnyire ír is, s ha a régi betűmagyarázók többnyire meg is vannak, kíméletre szorították őket. A legnagyobb különbség mégis az talán, hogy ma már a vezetők is látják, hogy abból az ancilla politicae irodalomból, melynek múzsája az utolsó kormányintézkedés volt, nem keletkeznek művek: egy vezércikk többet ér, maga az intézkedés pedig, ha jó, millió- szőr többet. Ennek a szűk, de konkrét feladatnak a helyébe jött be a bizonytalan „valami más”, amiről sem az írók, sem a vezetők nem tudják pontosan, micsoda,

229