Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1956-1967 (Pilisszentkereszt, 2016)
Németh László: Ha én miniszter lennék
tizennyolc pont helyett tíz-tizenkét ponttal is föl kell venniük a jelentkezőket, ami nyilván annak a következménye, hogy lassan a középiskolák is általánosak lesznek, az egyetemre, főiskolákra fölvettek száma pedig növekedik. De ha a kiválasztásnak ezt a lanyhulását a jobb oktatás ellensúlyozhatja is, még mindig kérdés, hogy az iskolákban folyó munka mennyire felel meg a kinti életviszonyoknak, a tehetetlenségénél fogva hagyományait őrző iskoláztatás nem esik-e viszonylagos anakronizmusba, vagy ha alkalmazkodni akar, sikerül-e; időszerűtlennek hitt igények feláldozása árán nem állít-e föl tisztázatlanokat és zavart okozókat. Az új iskolák felhúzása elsősorban pénzügyi s tervezési kérdés; az azonban, hogy milyen élet folyik bennük: pedagógiai. S én, mint miniszter, most már inkább erre - a nehezebbre - fordítanám figyelmemet. Milyen legyen a műveltség? Egy régibb tanulmányomban már megpróbáltam válaszolni rá: kit tekinthet a szocialista társadalom (s így iskoláztatásunk is) művelt embernek. „Aki azt a történeti helyet, melyre került, fejlődésében is érti, s a föld felületén folyó munkákról (amennyire ez lehet) élményszerű képet szerez.” A műveltség a XVIII, század végéig jórészt filológiai volt: a latin nyelv értése s beszélése, a latin nyelvű műveltség ismerete volt az, ami a tanult embert a tanulatlantól elválasztotta. A latinhoz magasabb fokon más nyelvek tudása társult, s annyi jogi és teológiai tudás, amennyi az ügyek viteléhez, politizáláshoz, hitéleti disputákhoz kellett. Az újkor természettudományos, majd technikai érdeklődése a felvilágosodás korától a közoktatásban is helyet szorít a gyakorlati ismereteknek: a diákot sikeres polgárrá kell nevelni, aki ismeri a világot, amelyben működnie kell. A reáliskola, mely a XIX. század derekán hozzánk is eljut, nevében ott hordja ezt az igényt: a holt nyelvek helyett élő nyelvet tanít, több természettudományt, matematikát ad, s műszaki irányának megfelelően bevezeti az ábrázoló geometriát s a szabadkézi rajzot. A gimnáziumot azonban nem nyomhatja el: a XIX. századi oktatásra inkább a két irány egyezkedése jellemző, mint magas szinten folyó vitája. Azt az oktatási ideált, amelyet mi állítunk föl, a filológiai és matematikatermészettudományi után, a régi terminológiával történet-földrajzinak lehetne mon192
