Gombos Zsuzsa (szerk.): Egy barátság utolsó felvonása. Gombos Gyula és Szijgyártó László levelezéséből 1973-1983 (Lakitelek, 2013)
1975
New York, 1975. szept. 15. Drága Lacikám! Leveled, mint mindig, most is ünnepnek számított. Nálunk már régóta az a családi szokás, hogy a ,jó” leveleket (értsd: ami örömet okoz, s ebbe a kategóriába mindössze hárman vagytok: te, Szusza és Kovách Aladár) Viola szokta hangosan felolvasni. Most is ez történt, többször egymás után. Szinte hihetetlen, hogy máris négy unoka vesz körül benneteket. Mi ilyesmire belátható időn belül nem számíthatunk. Szusziék Párizsban jól vannak, de mint a fiatalok általában, rengeteg adósságot vettek a nyakukba (egy picur- ka öröklakás, annak a kijavítása, modernizálása, mert az épület maga több mint 200 éves, autó, plusz a Magyar Műhely jórészt zsebből való fenntartása), ezt keresettel csak két ember bírhatja nagyon szerény egyéb igények mellett is. S idegenben megélni, bárhol is, mindig sokkal bizonytalanabb - mert az ember kiszolgáltatottabb -, mint odahaza. Még akkor is, ha ez a haza alacsonyabb életszínvonal produkálásra képes csak. Magunkról? Szép, hogy Ilus frissnek és fiatalnak lát bennünket. Ebből talán annyi igaz, hogy egyikünk sem hízott el. Itt a magyarok, kevés kivétellel, időközben többnyire a duplájukra vastagodtak. Férfi és nő egyaránt. Én a természetem jóvoltából nem hízom, Viola pedig vigyáz a súlyára, nem is annyira az alakja miatt, bár az is belejátszik, hanem mert, sajnos, magas vérnyomása van. Ezt már hosszú évek óta csak állandó gyógyszerszedéssel lehet úgy-ahogy tűrhető szinten tartani. De azért még mindig nagyon szép. Ha jó napja van, valóban fíatalabbnak látszik, mint a tőle tíz évvel fiatalabbak. Engem viszont most nemrégiben egy csúnya baleset ért: eltörtem a lábam (a jobb lábfejben három csontot) s a derekamban is komisz ínrándulás keletkezett. Igen egyszerűen sikerült ezt végrehajtanom. Hillsdale-ben, ahol 24
