Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
Felirat közös ügyeinkben
teljes gazdagságának ismerete lassan kikopik a mai mértékből. Néha el-elhangzik egy-egy elkeseredett felszólalás, elvétve olyan előítélethatálytalanító gesztus is, mint Illés Endre tűnődése az anekdota lehetőségeiről, s olyan tanulságos vita is adódik, mint Fehér Ferenc116 és Sőtér István117 118 között a Világos utáni magyar irodalom tet- mészetéről, funkciójáról, értékéről (Kritika, 1968. 11.; uo. 1969. 1.), de elszigetelt jelenségek ezek. Összefüggő tendenciát a hagyomány illúziós, romantikus-naturalista mivoltának bizonygatása képez, s nincs irányzat, mely módszeresen végezné a hagyomány mai érdekű rostálását, tudatosítását. Flatékonyabb ellenerőt líránk képviselhetne, mert erősebb ága ma is Ady és József Attila igényével képviseli az emberséget. Úgy bont, hogy nyomban építkezik is. Azokat a konfliktusokat, amelyekben korunk alapvető ellentmondásai feszülnek, a fordulóponton, a döntés stádiumában láttatja. S bár minden mozdulatában jelen van az egésszel, a jóval és a rosszal, a gyönyörűvel és az iszonyúval való számvetés súlya - jól látja tehát az emberre leselkedő veszedelmeket, sőt azt is, hogy a rossz nemcsak kívülről támad de egy soha meg nem elégült nép történelmi éhségének ihletében érzékeli és értelmezi a világot, s benne az ember helyét. Ha világnyi a romlás, ha sátáni a rosszaság, hát titáni szenvedéllyel mérkőzik vele. Nem azért, mert a nemzeti virtus így kívánja, hanem mert az egészséges életösztön, a történelmi emlékezet és igazságérzet a kor uralkodó eszméjében, a szocializmusban szövetségesére talált. Erkölcsi hatalomra, amelyhez mindig fellebbezhet, ha a teljes emberség érdekeit sérelem éri, ha a való elfogja a napot a lehető elől. Ezzel a lírával persze nehezen boldogulnak a dezillúzió, a deheroizálás, az irónia, a groteszk, a szkepszis, a lét abszurditásának igéitől olyannyira megjózanodott szakértők, inkább jellegének módosulását, a „prófétikus”, „prométeuszi” szerep avulását lesik - és konstatálják is - elég sűrűn. Még a Petőfi Irodalmi Múzeum Ifjú szívekben élekjx% című interjúgyűjteményében is újjászületett például (1969-ben, sajtó alá 116 Fehér Ferenc: Irodalomtörténeti belügy vagy a nemzeti önnevelés kérdése? Kritika, 1968. 11. szám. 50. o. 117 Sőtér István: Nemzeti önnevelésért. Kritika, 1969. 1. szám. 43. o. 118 Ifjú szívekben élek? (vallomások Adyról) Szerk: Vezér Erzsébet. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1972. 74
