Szeredi Pál: A nemzetépítő demokratikus ellenállás dokumentumai 1968-1987 (Pilisszentkereszt, 2017)
A Bibó emlékkönyv
ki csoportok tevékenységében. Az egyik a kötet „koalíciós” jellege, vagyis az, hogy a különböző ellenzéki csoportok képviselői egyaránt szerepet vállaltak mind a kötet szerkesztő bizottságában, mind megírásában. Ehhez járul, hogy a kötet szerzői között számos olyan vezető értelmiségi, főleg író található, akik mindeddig a realitás keretei között mozogtak, és tiszteletben tartották a párt szövetségi politikája alapján kialakult politikai-kultúrpolitikai mozgásteret. /Ugyanakkor tudunk olyanokról is - pl. Czine Mihály, Hanák Péter, Laczkó Miklós -, akik visszautasították a kötetben való részvételt./ Külön kiemelésre érdemes sajátossága a szerzői gárdának az 1956-os ellenforradalomban aktív szerepet játszók kollektív jelenléte /Báli Sándor, Donáth Ferenc, Gáli József, Göncz Árpád, Hegedűs László, Mérei Ferenc/. A kötetnek négy olyan szerzője van, akik nem magyar állampolgárok, s mintegy a szomszédos országok magyar értelmiségének a vállalkozásban való részvételét reprezentálják: Duray Miklós /Pozsony/, Kántor Lajos /Kolozsvár/, Molnár Gusztáv /Bukarest/ és Szász János /Bukarest/. Ilyen széles összefogást az ellenzék korábbi kezdeményezései - beleértve az aláírási akciókat is - nem tudtak elérni. Ugyanakkor arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a „koalíció” létrehozása - politikai értelemben - nem sikerült, pontosabban az a „koalíciós” platform, amit a kötet tükröz, már ma is töredezett. Két vonatkozásban is. Egyrészt a felszabadulás óta eltelt 35 év történelmi útjának, fejlődésének értékelése tekintetében: míg a kötet ellenzéki hangoltságú szerzői egyöntetűen elutasítják ennek a történelmi korszaknak pozitívumait, mások - pl. Fekete Gyula, Kiss Ferenc - egyértelműen elismerik a szocialista fejlődés eredményeit, bár /egy részben a nacionalizmus által torzított értékrend alapján/ bírálják a kialakult viszonyokat, a politikai-kultúrpolitikai közállapotokat, közérzetet stb. Másrészt még a szűkebb ellenzéki „mag” is megosztott, a követendő taktikát illetően is. Míg az ellenzéki szerzők zöme az önálló mozgalommá szerveződés programja mellett kötelezi el magát, Konrád György /előterjesztésünkben is idézett/ álláspontja szerint nincs veszélyesebb, mint egy élcsapatszerű értelmiségi összeesküvés, még akkor sem, ha az épp az élcsapatellenség zászlóját emeli magasba, s ő „az írógép partizánjainak” mozgalma mellett tör lándzsát. A másik új mozzanat, hogy az ellenzéki csoportokhoz tartozó szerzők az eddigi, többnyire elméleti jellegű írások és a csehszlovákiai ellenzékkel való szolidaritást 187
