Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Bevezetés - a nemzetépítő demokratikus ellenzék
valósítását célozza meg. Ilyen értelemben az ellenállás lehet egyéni és kollektív tevékenység is, de mindenképpen tudatos, szándékolt forma. Az ellenállás lehet aktív vagy passzív. Aktív ellenállást fejtettek ki például a nemzeti erők a Kádár-korszak hatalomgyakorlóival szemben, amikor az erdélyi magyarság ügyében petíciók és kezdeményezések sokaságát juttatták el a kormányhoz; amikor az irodalmi folyóiratok egy részében a hagyományos paraszti életmód megőrzése mellett érvelő, a városiasodás káros hatásait elítélő cikksorozatok jelentek meg; a táncházmozgalom fejlesztésével a népi kultúra értékeinek megőrzésére hívták fel a figyelmet, s a sort lehetne még folytatni. A passzív ellenállás vagy passzív rezisztencia olyan politikai cselekvésforma, amely a fennálló hatalommal való együttműködés elutasításán alapul. Jellemzője, hogy a passzív ellenállást tanúsító személy vagy személyek a politikai közéletben tevőlegesen nem vesznek részt, a hatalom által megszabott kötelességeiknek nem tesznek eleget. A passzív ellenállásnak is számos konkrét esetét lehet felsorolni az elmúlt évtizedekből, mint például az írók önkéntes „hallgatása”, a különböző állami intézményekben vállalt funkcióktól történő visszalépés vagy például távolmaradás bizonyos állami ünnepségek eseményeitől. Kétségtelen, hogy az ellenállás ezen megnyilvánulásai kevésbé álltak és állnak a korszak történetét kutató és feldolgozó szakemberek érdeklődésének homlokterében, hiszen ezek a kevésbé látványos események, nem a fennálló rendszer megdöntését, hanem azok erodálását célzó akciók voltak. Tagadhatatlan, hogy az ellenállás fent említett formái, a népi mozgalom „csendes” fellépései közvetlenül nem veszélyeztették a hatalom pozícióit, ám folyamatosan fenntartották az opcionális alternatíva, a másfajta gondolkodás szellemét. Nem véletlen tehát, hogy a Kádár-korszak mindvégig figyelte és szankcionálta a nemzeti csoport megszólalásainak legapróbb formáit is, szilenciummal vagy elutasítással sújtva az aktivizálódó szereplőket. Az ellenzéki fellépés viszont szervezett, a fennálló hatalommal szembeni alternatív politikai gyakorlatot összefoglaló, annak szerepét átvenni szándékozó s újfajta hatalmi struktúra és gyakorlat bevezetését célzó ténykedés. Az ellenzékiség tehát olyan csoportosulást tételez fel, amely a fennálló hatalommal szemben összpolitikai vagy a politika valamely részletében konkrét alternatívát kínál a társadalomnak, és 8
