Szeredi Pál: Nemzetépítő demokratikus ellenállás a Kádár-korban 1956-1987 (Pilisszentkereszt, 2015)
Menteni, ami menthető
összehívná a nemzetgyűlést, mely megalkotná a választási törvényeket, s ennek alapján 1957 tavaszán meg lehetne tartani az országgyűlési választásokat. A Nyilatkozat tehát alkotmányos és demokratikus megoldást fogalmazott meg. Szakított a november 4-e előtti állapotok visszaállításának követelésével, alkalmazkodott az új helyzethez, s valódi politikai alternatívát kínált a konszolidációhoz. A Nyilatkozat az országban tapasztalható feszültség és a konszolidáció egyik fékjének továbbra is a szovjet csapatok jelenlétét tekintette, ám azt már sokkal finomabban fogalmazta meg. Arra utalt, hogy félrevezették a szovjet vezetést, s kölcsönös megegyezést és elismerést ajánlott a Szovjetuniónak. A Nyilatkozat nem érintette a semlegesség kérdését, de leszögezte, hogy „Magyarország határain belül semmiféle idegen fegyveres alakulat nem tartózkodhat és idegen katonai támaszpontok nem létesíthetők”. Ezzel kívánt egyébként garanciát szolgáltatni a Szovjetunió számára arról, hogy határain nem születhet vele ellenséges katonai támaszpont, illetve számára fenyegetést jelentő hatalom. Farkas Ferencnek, a Petőfi Párt főtitkárának tisztségéről történő lemondását bejelentő, 1957. május 8-án született, Veres Péternek és Szabó Pálnak írott leveléből megtudható, hogy a nyilatkozatot eredendően a Kádár-kormánynak készítették. „A november 4-én megalakult Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökének bejelentése alapján, amely szerint minden olyan párttal, amely a szocializmus alapelveiben és a szocializmus fejlesztésének szükségességében egyetért, együtt kíván működni, kerestük a koalíció többi pártjával a kibontakozás lehetőségeit, és azt a december 8-án kelt »Nyilakozat«-ban lefektettük.”36 Ugyanebben a levélben számolt be Farkas Ferenc a levél kézbesítéséről is: „...egy példányát eljuttattuk a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak (Varga István professzor adta át Kossá István pénzügyminiszternek), egy példányát az Elnöki Tanács elnökéhez juttattuk (Antal József útján került Dobi Istvánhoz), egy példányát Menon indiai nagykövet útján a Szovjetunió kormányához juttattuk el, végül egy példányt Antropov [sic] szovjet nagy nagykövethez küldöttük el.” 36 A levél másolati példánya a szerző birtokában van. 52
