Riba András László: Hatalomtechnika a pártállam végóráiban, 1987-1989 - RETÖRKI könyvek 47. (Budapest, 2021)
Utószó helyett: késztetés a folytatásra
215 Utószó A ’89-es dokumentumban leírt probléma/kérdés forrásvidéke tehát adott. A kérdés: miért lett ez fontos 1989-ben. A választ a történelmi események alakulásában találjuk meg. Hogy ismét eljussunk 1989-hez, egy alapkérdést érdemes tisztázni. Ha nem is egészében magyar talajból eredve, de a magyar helyzet re adoptálva az itthoni diskurzusban egyre inkább megjelentek azok a honi gondolkodók, akik ezen eszmék letéteményesei lettek. Mint ez természetes folyamat, a gondolkodók köré szimpatizánsok gyülekeztek, s a hasonló gondolkodású szimpatizánsokból megszületett az eszmét hordozó és hirdető mozgalmak sora. S itt kell egy fontos ismérvre irányítani a figyelmet: a mozgalmak problémára koncentrálnak, amelyekre egy mozgalmon belül különböző válaszok születhetnek. A mozgalom lényege az útkeresés, amely egyáltalán nem biztos, hogy többségi alapú döntésekhez, másként szólva határozatokhoz vezet. Sőt – lásd a Szociáldemokrata Párt történetét –, ha egy kérdésben többségi döntés születik – ez már a harmadik szint a szervezettörténetet tekintve –, akkor sem biztos, hogy ezt a pártot uraló vezetés végre is tudja azt hajtani. A szervezeti szférában a változást a szovjet-orosz események, pontosabban Lenin és a leninisták megjelenése jelentette. Lenin és a leninisták – később sztálinisták – a belső egyetértést nem meggyőzéssel, a közös platform megteremtésével, hanem belső terrorral kívánták elérni, s érték is el. Ennek megvalósulásához azonban alapvető szükség volt a hatalom gyakorlására . Ezek után érdemes megvizsgálni, mi is történt Magyarországon. Az első világháborút követő vereség egyben azt is jelentette, hogy az 1867-ben hatalomra jutott – s a korlátozott függetlenséget elfogadó – elit megbukott. Itt nem tárgyalandó, ismert körülmények között a hatalom gyakorlása Károlyi Mihálynak jutott, akit viszont az általa képviselt polgári liberálisok mellett támogatott a polgári radikálisok egy hányada, továbbá az akkor már a belső vitáitól is osztott szociáldemokraták töredéke, illetve a „továbblépésben” reménykedő honi, a marxizmust sajátosan értelmező kommunisták egy része is. Engedtessék meg egy szubjektív megjegyzés: számtalan beszélgetés eredményeként vonta le a következtetést e sorok írója: a honi talajon kitermelődő „kommunisták” jórésze kellő „marxista– leninista” képzettség hiányában azt gondolta, hogy a kommunizmus az, amit ő gondol róla. Ezért a felfogásért sokan nagy árat is fizettek. Jobb híján őket gondolja e sorok írója naiv marxistáknak–kommunistáknak.
