Szabó László Zsolt: Húsz év után. Interjúk a rendszerváltozásról 2008-2009-ben - RETÖRKI könyvek 43. (Lakitelek, 2019)
Bihari Mihály
Húsz év után ne szerepeltem volna. Például a Műegyetem Rakpart Klubja, a Martos Flóra Kollégium, az 505-ös Kör, nem is beszélve a közgáz Pilvax Klubjáról, volt ilyen című előadás- és vitasorozat is, ahová ugyancsak meghívtak. Általában 6-800 ember vett részt. Aztán a Rajk László Kollégium, a „Közgáz” Széchenyi István Kollégiuma, az ELTE Bibó István Kollégiuma... Ezek voltak azok a fórumok, amelyek először közéleti szereplési lehetőséget adtak nekem és a szívemhez legközelebb álló dolgokról kérdeztek: az egyetemről, az egyetemi, majd a politikai reformokról. Az egyetemi előadásaimnak része volt az állam, a szocialista állam, az egypárti rendszer kialakulása, illetve a bolsevik típusú kommunista párt szociológiai karakterének higgadt szociológiai leírása. Amiről azért az évfolyamok, illetve más egyetemről bejárók is már egyet-mást hallottak... Nem is beszélve arról, hogy tanítottam a bölcsészettudományi karon, szociológia szakon (korábban elvégeztem a politikai szociológiát), illetve a Közgázon politológiát is, miután megengedték, hogy ilyen tárgykörben egyáltalán előadásokat lehessen tartani. Sz. L. Zs.: Hogyan látta ekkoriban a magyarországi helyzetet? A szocializmust, mint olyat, hogyan értékelte? B. M.: Nagyon rossznak tartottam mindkettőt. Ez elég nyilvánvalóvá vált, főleg 1980-81 után. A Kádár-rendszer 32 évét több periódusra és egymástól elég lényegesen eltérő szakaszra osztom, például az induló szakasz, az első három év egy bosszúálló restaurációs szakasz volt. Egyrészt egy posztsztálinista hatalmi rendszer restaurálása, másrészt a forradalomban részt veitekkel szemben egy büntető-bosszúálló hatalmi rezsim, örök félelemmel, hogy nehogy megismétlődjön 1956. De 1968 után, a hetvenes évtized a magyarországi szocializmus vagy a Kádár-rendszer sikerének évtizede volt, a gazdasági racionalizáció és a szellemi, kritikai mozgástér növelése következtében, ami nem úgy történt, hogy a párt mindig növelte a kimondhatóság határait, hanem úgy, hogy voltak emberek, akik mindig többet mondtak ki, mint amennyit addig ki lehetett mondani. Én ekkoriban Csoóri Sándornak egy mondatát nagyon sokszor idéztem: „...korunkban az értelmiség legfőbb feladata csökkenteni a távolságot a felismert igazságok és a kimondott igazságok között. ” A nyolcvanas évek közepére-végére, lényegileg már általános felismeréssé vált, hogy ez a rendszer már nem reformálható tovább abban a keretben és azzal a szűkre szabott reformgondolkodás keretei között, amelyet egyébként jó néhány ezertízezer értelmiségi próbált tágítani és bővíteni. Ez a rendszer fennmaradhat még akár húsz-harminc évig is, hiszen a diktatúra képes ezt fenntartani, de 24
