Szabó László Zsolt: Húsz év után. Interjúk a rendszerváltozásról 2008-2009-ben - RETÖRKI könyvek 43. (Lakitelek, 2019)
Petrasovits Anna
Húsz év után kérdés volt, a feltétele volt annak, hogy a Szocialista Internacionáléba vissza- veszik-e a pártot teljes jogú tagként, hiszen alvó tag volt a Szociáldemokrata Párt, illetve hát ezt megelőzően az emigránsok képviselték. Nagy nyomás volt rajtunk tehát belülről is, kívülről is, hogy ezt az egységesítési folyamatot valahogy meg tudjuk oldani, és nemcsak külső kényszerként, hanem hogy ezt tényleg átérezve megcsináljuk. November 3-án, 4-én, én azt gondolom, a magyar szociáldemokraták többsége úgy érezte, ez a jó út, ez a helyes út. Sajnos nem így történt, hiszen a kongresszust egy renitenskedő, maroknyi kis csoport megzavarta. Ugyan a kongresszus tovább folyt, viszont, még egy Szociáldemokrata Pártot alapítottak, mert az volt végül is az elképzelés, hogy egy gomba módra szaporodó szociáldemokrata párt kellően nagy zűrzavart tud a választók és szavazók körében okozni ahhoz, hogy az a 4%-os küszöb ne legyen elérhető. Jó stratégiai elgondolás volt. Sz. L. Zs.: Milyen volt a párt külföldi kapcsolatrendszere? Európa tele volt nagyon jól szervezett, kormányon lévő szociáldemokrata pártokkal. Hogyan alakult akkoriban ez a viszonyrendszer? P. A.: Kezdetben nagyon jól alakult, a nyelvtudás és a szakmai kapcsolataim miatt elsősorban nekem kellett mint egy igáslónak dolgozni ahhoz, hogy a megfelelő szociáldemokrata kontaktszemélyeket összeszedjük. Akkoriban a nyugati szociáldemokraták rendkívül pozitívan álltak a mi szerveződésünkhöz, nagyon jól emlékszem, tenger sok munka volt, és ezt mind saját pénzből összedobva, meg Trabanttal, Ladával csináltuk, nem elegánsan repkedtünk ide-oda... Nagyon-nagyon nehéz volt, mégis úgy érzem, ezt az életben már tőlem elvenni nem tudják. Csodálatos dolog volt, amikor egyetemi adjunktusként, tulajdonképpen az angolul történő érvelésemmel el tudtam érni, hogy ezek a profi politikusok azt mondák, hogy Anna, oké, oké. És akármi zajlott le azóta, azt sem tudják tőlem elvenni, azt a csodálatos érzést, amit ’89 november végén éltem át, mikor a Szocialista Internacionáléban ismét teljes jogú taggá váltunk: azt a gesztust, ahogy Willy Brandt és Simon Perez köszöntött - ezek azok az emberi megnyilvánulások, amiket viszünk a sírig. Nagyon sok mindent elvettek tőlem, de ezeket nem tudták elvenni, és ezekről soha itthon igazán szó sem volt, mint ha nem is történtek volna meg. ’90-ben a nyugat-európai szociáldemokrata pártok külügyi titkárai egy ebédet rendeztek, nem akartam elhinni, hogy az én tiszteletemre, mert tulajdonképpen az ő olvasatukban mi, illetve én, személy szerint, az egyik posszibilis, tehát első belépő voltam a Szocialista Internacionáléba, s az első olyan posszibilis 190
