Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Borvendég Zsuzsanna: "Meg kell újítani a történetírást!"
Borvendég Zsuzsanna „Meg kell újítani a történetírást!” szélesebb teret engedve a gondolatoknak, a gondolkodásnak. Babits Mihályt idézve: „ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor”. Sokkal általánosabb, és épp ezért sokkal veszélyesebb a narratívák emlegetése. A kortárs történeti szakirodalomban hemzsegnek a narratívák, nehéz olyan tanulmányt találni, amelyben legalább egyszer ne hangozna el ez a szó. Pedig elkerülhető lenne, hiszen én életemben először e sorok között írtam le, és könnyen megeshet, hogy többet nem is fogom. De a divat magával ragadó, önkéntelen követésre sarkall, hiszen nem akarunk kívülállók maradni, tartozni akarunk egy közösséghez, jelen esetben a Tudomány és az Akadémia zárt világához, amelyhez úgy tűnik, kötelező belépő a narratívák használata. És elérkeztünk végre a legfőbb dilemmához: a történetírás lehetséges útjaihoz. M. Kiss Sándor szerint tehát két útja van a történetírásnak: az értékalapú és a pragmatikus. Nem új keletű gondolatok ezek, mégis szembe úsznak az árral. A történettudomány hívei már egy évszázada rátaláltak a maguk hitvallására, a pozitivizmusra, és kikiáltották az általuk járt utat az egyetlen elfogadható és tudományos módszernek, amely a múlt vizsgálatakor alkalmazandó. Szándékosan írtam vizsgálatot, és nem feltárást, hiszen mára a tudományos megközelítés eljutott a tények mindenek feletti tiszteletétől a relativizálás abszolutizálásáig, vagyis odáig, hogy a tudományos gondolkodásban egyre közkedveltebb az a történelemszemlélet, amely szerint a múlt megismerhetetlen és minden feltárására irányuló kísérlet illúziónak tekintendő. A klasszikus pozitivista gondolkodástól eljutottunk - szintén a tudományosság kritériumaira való hivatkozással — a narratívákról való beszélgetésig, amely viszont éppen azt üzeni, hogy a történeti tény nem is létezik. A pozitivizmus objektivitás iránti igényét elegyítették a posztmodern szövegközpontúsággal és történetnélküliséggel, aminek köszönhetően megszületett a történetírás sírásója, a narratíva. A történeti tény létének tagadása eleve ellentmond a mindennapi tapasztalaton, gyakorlaton alapuló pragmatizmusnak, de csak addig, amíg ideológiai okokból nem hirdetik ennek éppen az ellenkezőjét. A múlt bugyraiban vannak ugyanis olyan fejezetek, amelyekre nem tartják érvényesnek a történelmi tény létezésének tagadását, és itt bukik meg véleményem szerint az egész irányzat komolyan vehetősége. Ilyen például a holokauszt szörnyűsége, amelynek nincsenek - nem is lehetnek - narratívái, ugyanakkor a bolsevik típusú népirtásoknak már számos nézete, magyarázata létezik, amelyet viszont a relativizálás megcáfolhatatlan bizonyítékának tartok. A pragmatizmus tehát kibékíthetetlen ellentétben áll a „narratíva-történelemmel”. 57
