Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Borvendég Zsuzsanna: "Meg kell újítani a történetírást!"
Utak a Teleki térről M. Kiss Sándor tiszteletére gondolataink terméketlenné válnak, hiszen nem tudjuk átadni azokat a széles nyilvánosságnak, megértésre és okulásra. És itt újra elérkeztünk egy olyan kérdéshez, amelyben egyáltalán nincs egyetértés a szakmán belül: értenie kell-e a „köznek”, amit írunk, vagy elég, ha az Akadémia berkein belül elvitatkozunk egynémely kérdéskörön, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebben tudják, miről is van szó, ezzel bizonyítva saját intellektuális felsőbbrendűségünket? Véleményem szerint megbocsáthatatlan visszaélést követ el nemzetével szemben az, aki tudását nem osztja meg a társadalom legszélesebb csoportjaival. Hivatásunknak köszönhetően olyan ismeretek birtokába kerülünk újra és újra, ami komoly felelősséget tesz a vállunkra. Ha József Attilának nem volt méltóságon aluli egész népének tanítását tűzni ki célul, nekünk miért lenne az? A poros és dohos levéltárak magányában megszerzett információk alapvetően befolyásolhatják egy ország, egy nép jövőjét. Tanulságul, okulásul szolgálhatnak, segíthetnek megtalálni helyünket a világban, hiszen ha megértjük a múltat, értelmezni tudjuk a jelent is. Mindennek ellenére - vagy talán éppen ezért - általánossá vált egy olyan nyelvezet, amelyet egy szűk körön kívül senki nem képes felfogni, de még elolvasni sem. Szemantikai vitákba hajló párbeszédek zajlanak, amelyek ellehetetlenítik a lényeget: a múlt feltárását. A mellébeszélés sajnos világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül észlelhető a szellemi élet minden területén: az egyik csoport narratívákról, a másik elbeszélhetetlen folyamatokról értekezik, a „narratíva-hívők” szerint a múlt megismerhetetlen, mások szerint viszont nincsenek fogalmaink, amelyekkel pontosan leírhatnánk azt. A végeredmény ugyanaz: kihátrálás a felelősség alól. Az elbeszélhetetlenség kérdését talán rövidre zárhatjuk: Arany János nyelve, az a nyelv, amelyen megszületett a Toldi, minden folyamat leírására alkalmas. Valóban történt kísérlet arra, hogy a „szaknyelviség” meghonosításával megkössék a történetíró kezét: kötelezően használandó fogalmakat vezettek be, gyakorlatilag kanonizálták ezeket, így eleve manipulálták az írót és az olvasót egyaránt, hiszen ezeknek a kifejezéseknek az értelmezési tartománya kötött volt - a kötöttségek egyben a már említett szlalompálya sikeres teljesítésének zálogai is lettek. Ezáltal kétségtelenül félrecsúszhatott a mondanivaló, úgy érezhette a szerző, hogy nem a saját gondolatait olvassa vissza a papírról, vagyis egy olyan csapdában találta magát, amelybe önszántából sétált bele. A történetírás megújítása véleményem szerint ezeknek a csapdáknak a kikerülését is jelenti: nyelvünk gazdag, használjuk tehát bátran saját fogalmainkat! Ha ezt megtesszük, előbb-utóbb a köztudatba is átkerülnek ezek a kifejezések, 56
