Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Borvendég Zsuzsanna: "Meg kell újítani a történetírást!"
Borvendég Zsuzsanna „Meg kell újítani a történetírást!” a mesében, nem csoda hát, hogy ijedten pillantgatnak ránk angolszász kollégáink, amikor írásainkat szerkesztik. De mindez nem csak formai kérdés. A kisgömböcökön belüli hivatkozásokkal ugyan megerősíthetjük, támogathatjuk kollégáink munkáit - a pozitív diszkrimináció véleményem szerint kevéssé ártalmas —, azonban ez a rendszer tökéletesen alkalmas arra is, hogy láthatatlanná tegyünk eredményeket, kutatásokat, amelyeket kényelmetlennek vagy akár kínosnak érzünk különböző okok miatt. Az elmúlt évtizedekben hallgatólagos közmegegyezéssel tabuk sorát gördítettük akadályként a történeti kutatások elé, ezek kerülgetése lassan már egy szlalompályán bonyolitott versenyhez hasonlítható, amelyben, ha felborítjuk a bójákat (vagyis a tabukat), kizárhatnak a játékból. A versenypálya természetesen a tudományos közélet, ahol pusztán azzal persona non gratának minősíthetünk történészeket, hogy nem veszünk tudomást munkásságukról, nem idézzük, nem recenzáljuk őket. Az elhallgatás fagyos légkörét kevesen viselik el, hiszen elismerésre, közösséghez tartozásra mindenkinek szüksége van, ezért inkább a bóják kerülgetését választják legtöbben. A múlt mind teljesebb és komplexebb megismerésének egyik legfőbb akadálya ma ennek a szlalompályának a létezése, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy - tanulva a 18. század végi idejétmúlt keretek lebontásából - óvatosan és nagyon körültekintően kell ezekhez a tabukhoz hozzányúlni, a francia forradalom őrült tombolásának megismétlése megengedhetetlen. A tudományosság nemcsak szakmai kritériumokat hozott magával, hanem egy új nyelvezetet is, hiszen minden tudományágnak kell, hogy legyen saját szaknyelve. Vagy mégsem? „A történelemnek nincs szaknyelve: a történelmet nemcsak mindennapi nyelven írjuk, hanem így is tanítjuk, így beszélünk, így gondolkodunk róla” - vallja a kérdésről John Lukács. Szívemből szóló gondolatok ezek, hiszen az elmúlt idők megörökítése a népek eredetmondáiban, a históriás énekekben gyökerezik, vagyis az irodalomból nőtt ki. Évszázadokig inkább művészet volt, mint tudomány, és ha a középkori kódexek miniatúráira gondolunk, be kell látnunk, hogy még a képzőművészethez is közelebb állt, mint bármiféle tudományághoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenféle változást - óvatosan nevezhetjük akár fejlődésnek is - eleve elvetendőnek tartanék, hiszen a természettudományok is filozófiaként kezdték pályafutásukat, de azt károsnak tartom, ha megfosztjuk írásainkat a nyelv művészetétől. Hiszen a történetírás - Szerb Antal gondolatait kissé szabadabban használva - „anyaga a nyelv, mint a festészeté a szín és a zenéé a hang”. Ezzel már állást is foglaltam: igen, az én mesterségem a történetírás. írni mindenekelőtt olvashatóan és érthetően kell, ha nem így teszünk, tevékenységünk öncélúvá, 55
